„Amiként bizonyos e földi életbol való elmúlásunk, akként bizonytalan
annak órája. S hogy örökségemben civódás ne essék, s méltatlan kezekbe
ne jusson, ezért javaimról a következo rendelést teszem...”. Íme, egy
17. századi magyar végrendelet-formula, egy a temérdek közül,
tartalmában igen hétköznapi. E régi korok embereinek lelki szemei még
látták fejük felett a rémséges Camus-i cséphadarót, füleikkel
hallották suhogását. Ma ez már inkább csak História hódolóinak
kellemetlen kiváltsága.

Nos, most körülöttünk egy hatalmas örökség, melynek sorsa kétes.
Kolozsváry Erno mugyujteménye, melyrol nincs testámentom, azt hiszem,
legalábbis nem tudunk róla. A tét a magyar szellemi örökség önmagában
lenyugözoen hatalmas, az egészhez képest persze tört része, de
pótolhatatlanul fontos hányad. A 20. század muvészi teremtoerejének
helyettesíthetetlenül súlyos emlékei. Múlt és jelen, azaz – a jövo.

Tankönyvi anyag, széptudományi-széptörténeti hivatkozások tömegének
tárgya. Hogyan is mondaná a rendszerezésre nem mindig törekvo, de a
súlypontokra és a részletekre nagyon is ügyelo hajdani végakarat,
kissé modernizált, becsületes magyar scientistától igen távoli szavakkal:

Vagyon egy sor fo-fo képem a magyar piktúra hercegétol, ama Corniss
Desiderius uramtól, melyeket is a princepstol szerzettem. Köztük is a
jeles Fuvolázó t ecsetelo darab, mely van olyan, mint akármily Miró.

Item sok képem Keserü Ilonától egy sor mindenféle mesterségben igen jó
darab, mutatván, hogy a dekoratív és az ábrázoló szép mesterségek
egymástól elszakítása inkább rugama a muértésnek, semmint a
muteremtésnek. Mutatják ezek a szibillai asszonyt megannyi idoben,
ifjan s éretten.

Item rengeteg dolog Bálint Endréstol, aki minden nép szomorúságát és
tragédiáját meg tudta mutatni, kit is küldtenek a mugyujtok olykor a
kétségbeesésbe számos kérincsélésükkel, minek is o ellenállni nehezen
tudott, tartván a muveket bírlalni vágyóktól, minthogy ezektol olykor
verést is nyert vala, bárha csak az iránta való rajongás okán. E
számfeletti ütlegeket nem gyarapítottam, magam jó úton szerzettem az
opusokat, árukat türelmesen leróván.

Item jeles írott képek Ország Lilitol, mindenféle módon csinálva, sok
idokbol szintén. Vagyon közöttük egy hármas kép: Ab Urbe Condita,
csakugyan idézve a hatalmas római históriás lelkét, s Rómát, amelybol
vétettünk. Emez mesterno ifjonti munkái igen rémségesek, tudatván a
félelemrol, személyesen mutatván azt, s szólítván a szemlélot: félsz
te is, mert van miért.

Item kicsiny és nagy mesterséges muvek Deim Páltól, apró és hatalmas
is, ám lélekben mind nagy, s valahány igen szigorú. Vagyon ezekben is
egy hármas kép, mely írott is, faragott is, miként a kései barbár
stílus megannyi halhatatlan ájtatossági alkotmánya, s amely munkában
szerény tudásom szerint magam is részt vettem, alakítván annak
szellemét – Isten ne vegye tolem kevélységül.

Item egy sor egybevágó kép Anna Margittól, aki fordult a nép lelke
felé, s oly szép ábrázatokat ecsetelt, s alázatosan fordult Isten felé.

Item nagy muvek Kondor Béla kezétol, ki a gonoszság terjedése mián
búsultában hagyta itt e világot. S tán nem is a rossz kor volt fo
bánata, hanem annak megismerése, hogy a gonosz örök és mindig viruló
ereju, s bárha a jó is örök, de gyakran elhanyatlik, s enyészni látszik.

Item Román György, a nagyereju néma képeinek java, melyek sehol úgy
egybegyujtve nincsenek, mint éppen itt. Ez alig becsült egyik
legnagyobbunk bizony minket ecsetel, amint kavargunk, zagyva tömegben,
ahogy azt a régi vlám és nederlandi mesterek is már mutatták, s a
vigadó-szomorkodó tömeg mit sem tud a végítéletrol, amely lehet
bármely távol, mégis mindig itt lehet.

Item Vaszkó Erzsébet sötét igazságai, mélybol világító formái és
színei több képen is. A magány tisztasága. A nem tisztelt kvalitás, a
hálátlan kor a mellozés közepette is nyugodtan alkotó ember nagyszeru
pasztelljei.

Item El Kazovszkij nagy sorozata, nyughatatlan nagyfogú ordasok és
kupolás templomok festojének sok képe, agyafúrt és rémiszto dolgoknak
mutatkoznak. Rólunk szólnak, hitetlen nagyképuekrol, s azt is mondják:
ugyan a homlokunk felett viseljük az orrunkat napnyugati gogünkben,
önmagunkról szott álmainkban – hanem azért szittyák vagyunk mégiscsak
– ami persze szintén csak álom.

Mindezeket és még sok másokat mindent magam gyujtöttem egybe,
tárházamba örökül mit sem kapva. Ugyan megkoplalva minden javaimat, de
nem lemondva szép asszonyomról, a gyermek gyönyöruségérol.

Item, Item... Térjünk csak vissza a jelenbe. Ki merné mind elosorolni
a nem annyira kontár szavakat hallani, mint csodákat látni és
gondolatokban elmerülni vágyók elott. Csak kósza remekeket hadd
említsünk még, Farkas István egyik legdrámaibb festményét, Egry József
panteisztikus fénycsodáinak egyik legelképesztobb példányát, Gulácsy
híres festményét. És a szobrokat, melyek a gyujtemény ösvényei a
régebbi múltba, de mondhatnók úgy is, talán helyesebben, hogy átjárók
a múltból a jelenbe. „Ki merre fordul, aszerint.”

Tehát, az örökség, a kulturális. Amelyrol most éppen áll a vita, mert
átkeresztelés történt az államigazgatásban.
A dolog érdeme persze nem a nevétol függ, de azért itt is érdemes
megállni egy pillanatra. Nem oszthatjuk, az új minisztérium-néven
fennakadva, azon aggodalmat, hogy a név, mely lehet program is,
hátrányos helyzetbe hozza a kortárs muvészetet, amelyrol mintegy
megfeledkezni látszik. Sokan vagyunk, s egyre többen azok, akik úgy
gondoljuk, sot tudjuk, biztosak vagyunk benne, hogy minden igazi mu,
amely alkotója muhelyébol kikerül, azonnal a magyar kulturális örökség
részévé válik, önmagától, mindenfajta kinevezés és hivatalos pecsét
nélkül. Tovább megyek: már egy nagy mu ideája is ennek a része. Ez nem
szólam, ez történeti tény. Mellozve a hosszas felsorolást, elég
Leonardo Trivulzió-emlékmuvére utalnunk, mely végso formájában soha el
nem készült, mégis értekezések tömege szól róla, és e meg nem
született csodaszobor igen sok, befejezett munek vált mintájává.
Hátrább tehát az agarakkal, indulatokat mellozni kéretik, agyvelot
használni tanácsos. Helyesen érteni, s nem kapkodva értelmezni.

Szellemi örökségünk fennforgó, most itt látható és nem látható,
részint fogyó, részint gyarapodó matériáját természetesen védeni és
orizni szükséges. Meggyozodésem azonban, hogy helyes volna felhagyni
már végre azzal a reménnyel, hogy a kulturális tárca által
kezdeményezett jogszabályi módosítások, netán új jogszabályok a
jelenlegi, köztudottan nem lelkesíto helyzeten érdemben tudnak
változtatni. Piacgazdaságban élünk, ha kulturális örökségünk
védelmében nem lesz mód a piaci szabályok szükséges korrekciójára,
stabil helyzet kialakítására, akkor az örökség mualkotásokból álló
része tekintélyes számban el fog tunni a köz muvelodésének
horizontjáról és az országból is. Magyarán: ha nem veszik tudomásul az
illetékesek, hogy itt olyan speciális dolgokról van szó, ahol a
jelenlegi adószabályok, adókedvezmények, vámszabályok, export- és
importösztönzok és -gátlók egészükben
a muvek tartós nyilvánossága, tehát a muvelodés ellen, a muvészek jobb
alkotói lehetoségei ellen, tehát a muvelodés ellen, a muvészek jobb
alkotói lehetoségei ellen, s megkockáztatom: a magánmecenatúra ellen
hatnak, akkor csak barkácsolni lehet, megújulni nem. Nem ez a helyes
alkalom az, ahol ezt részletezni kellene.



Különféle helyzetekbol láthattam 1987 óta, hogyan ácsingózik minden
kormányzat a vagyonadó bevezetése iránt. Micsoda lelkesedést mutattak
a pénzügyi irányítók a magánkézben lévo muvészeti produktumok iránt, s
milyen ádázul próbálták kukkolni, hogy kinek milyen gyujteménye van.
Elsosorban természetesen a védett tárgyak múzeumi nyilvántartásaira
kívántak rátenyerelni. Tagadták persze, hogy vagyonadózási okok miatt
tennék ezt, azt állították, hogy ezzel inkább a társadalmi
igazságosságot akarják szolgálni. Nem tudom, hogy ki mit gondol errol,
én azonban úgy vagyok vele, hogy lúdborözni kezdek a félelemtol, ha a
pénzügyi és adószervek akarnak a társadalmi igazságosság orei lenni.
Ha ilyesmi hangzik el, akkor tudni lehet, hogy a szellemi szféra
munkásainak mind csekélyebb, inkább nulla kedvezményeibol ismét el
fognak vonni. Pedig ez nem az o dolguk, erre végre átfogó, a dolgok
valós természetét megismerni hajlandó törvényhozás hivatott. Ám milyen
sajátosan került le mindig a napirendrol ez az elképzelés, gondolom,
lobbyk nyomására. Újabban megint hallani a vagyonadóról, jaj nekünk.

Aki mutárgyakkal és mugyujtéssel foglalkozik, tudja, hogy az elsorangú
mutárgyak kisebb része aukciókon, az oroszlánrész viszont „kéz alatt”
cserél gazdát, s a „kéz alatti” akciók nem kis része a tárgy illegális
külföldre vitelét célozza. Amíg tehát a jogszabályok és a
jogszabályokkal kapcsolatos, ha szabad így mondani, „inflációs
várakozás” tényleges hatóero, addig lehet hozni új törvényt, lehet
alapítani mukincsvédelmi intézményeket, nem lesz érdemi változás. S
még az okos törvény sem garancia, szükség lenne még valódi polgárra
is, olyanra, amelynek nem csupán esze és muveltsége van, hanem pénze
is. Nem véletlen, hogy a ma még létezo nagyobb és igényesebb
mugyujtemények 90 százaléka orvosok kezén van, vagy ha nem, akkor
orvostól örökölték azokat mai tulajdonosai. (Azt semmi módon nem
merném kimondani, hogy a paraszolvencia elleni küzdelem sikere erosen
legyengítené a muvészeti magánmecenatúrát.)

Kolozsváry Erno a 10 százalékos kisebbséget testesíti meg. Amit
összerakott évtizedek során, hallatlan szívóssággal, az valójában egy
modern muvészeti múzeum. Kétségtelen, hogy több elsorangú mester
teljesen hiányzik belole, ahogyan egyébként a múzeumokból is. A múzeum
alaptermészetébol következik, hogy anyaga nem teljes. Ha már két
múzeum van a világon, azok már csak csonkák lehetnek.

Ugyanakkor a Kolozsváry-gyujtemény karaktere teljesen világos,
számomra mindenképpen. Ízlésem szerint való, hogy a szellemi mag, a
kiindulás az Európai Iskola volt, az egésznek a mélyén Vajda Lajos
szelleme izzik. S az Európai Iskolával szellemi rokonságot tartókkal
folytatja. Egy ido után persze neki is, mint mindenkinek, meg kellett
próbálnia új utakra térni. Ez minden modern muvészetet gyujtonek nagy
próbaköve. A Kolozsváry gyujteményt ebben a keresésben az Európai
Iskolától örökölt szempontrendszer látta el megbízható
méromuszerekkel. Ezek: a forma tökéletességének alkumentes betartása,
mert csakis ettol mualkotás a festmény és a szobor is, emellett a
munkák szellemi mélysége, gondolati bonyolultsága iránti, valószínuleg
ösztönös igény. A ma muvészetébe, mint minden koréba, e két szempont
alapos rendet vág és könnyíti a válogatást. Általában nem szeretem az
ilyen nagy szavakat, esetünkben azonban ezek igazsága azonnal
ellenorizheto, itt, e termekben.

Tisztelt közönség, remélem érzik, hogy ez most rendkívüli pillanat. No
nem ez a megnyitó ünnepség, hanem ez a kiállítás. Olyan alkalom ez,
melyen megtekintheto a legnagyobb és legszellemesebb modern magyar
mugyujtemény. Olyan, amelyik már így, ahogy van, soha nem fog
megismétlodni. Utoljára láthatunk egy olyan kollekciót, amely az ember
rátermettségének, szellemi akaratának és nem a nagy vagyonnak
köszönheto. Fogunk még mi hódolni egyszeru pénzeszsákoknak is. De most
ez még nincs itt. Utoljára látunk olyat, amelynek forrása az emberi
szellem délidei ragyogása, ahol a gyujto maga is muvésszé lényegült
át. Gondolkodjunk, s fehéredjen el az orrunk hegye, lúdborözzünk
együtt. Vajh mikor lesz megint ilyen közös élményünk?

És mégis: egy dologban olyan ez a gyujtemény, minden rendkívülisége
mellett is, mint mindegyik. Szokásos körülmények közt sorsa szétesés.

Jó, hogy itt van, Miniszter úr. Ne engedje.
(Elhangozott a Mucsarnokban, 1998. szeptember 2-án