A kedves Fórum-olvasót szeretném „elcsábítani” egy különlegesen egyedi stílusú, „színviharos” festményekkel illusztrált szín-vallomás elolvasására. A Csillagóra: portré születik című topikban már közreadtam Alexander L. Acker 1995-ben írt, Bartos Endre kiadni tervezett Albumába szánt tanulmányának „A műteremben” fejezetét. Ezúttal a színekről írt részt osztom meg a művészet-szerető honlaplátogatóval. Az írás utolsó mondatában kifejezett remény már semmiképp nem lehet átélhető, mert a festő és a jóbarát szerző is, évekkel előbb elhagyták a földi ártéri erdőket.

Alexander L. Acker és Bartos Endre, 1991-ben

Alexander Luitpold Acker: S Z Í N A S S Z O C I Á C I Ó K 

(Német eredetiből fordította: Pálmai József)

Elképzelhető, hogy vannak festők, akik a festéket ugyanolyan akkurátusan nyomják ki a tubusból, mint ahogy teszi azt egy családapa a fogkrémmel.
Bartos Endrénél ilyet nem tudtam megfigyelni!
Ezt a műveletet ő feltehetőleg a szellemjárás órájában teszi, vagy pedig segítőkész kezek végzik ezt el helyette. Mindenesetre jómagam egy a műteremben felfedezett kartondobozban való kutatgatás közben ütköztem az „anyagba”, melyből Endre színekben tobzódó festményei készülnek. A festékek?... a titánfehér, permanentsárga, indiai sárga, permanentpiros, permanentnarancs, mangánibolya, caput mortuum, kobaltkék, párizsi kék, veronai zöld, emerald, ultramarin-sötét, fekete… és még ki tudja, hányféle!
Micsoda világok tárulnak itt ki, és a színeknek miféle izgalmai, vágyai, képzeletei és víziói és emlékei tobzódnak előttünk! Hány és hány színből is áll a nagybetűs Élet, mint ahogyan érzéki csalódások sokaságából is! Komoly irodalma van annak, hogyan hatnak a különböző színek és ezek színárnyalatai lelkiállapotunkra. És azután ezeknek a színeknek a nevei! Megmondják nekünk, hogy mi van körülöttünk, mégis nyitvahagyják kérdéseink végérvényes tisztázását. Sejtéseink félig nyitott ajtaja mögött ott marad a titokzatos, nagyon különös világa a színeknek!
Titánfehér és fekete! Lennie kell fehérnek és lennie kell feketének! Ha ezeket más festékkel elegyítjük, az egyik finom fényt ad annak, míg a másik tompítja azt. A fehér, mint a fények összessége, a fekete, mint ennek fénytelen szemköztije, de mégsem ellentéte! A titánfehér olyan fehér, hogy fehérebb már nem is létezik! Van Bartosnak egy női portréja, melynek homlokán a sárga és a caput mortuum között ott henceg ennek a pótolhatatlan fehérnek egy foltja. A hatás hihetetlen!

Bartos Endre: Ritkás erdő

De semmivel sem könnyebb a dolog a sárgákkal!
És mindemellett a sárga család még kiterjedt is, és problematikus, meg komplikált. Külön tanulmányt érdemelne. Majd később!
És most itt egy szín-sikoly! a permanentpiros! Piros a világospiros és a sötétpiros között, nem piros, mint a vér, nem is piros, mint a pipacs, nem, mint a burgundi, vagy mint valamely elkényeztetett rózsa. Talán piros, mint a szerelem, ha a szerelem permanentpiros! Ki is tudhatná ezt, s ugyan milyen szerelem lenne az ilyen?
Egyszerűbb a dolog a permanentnaranccsal. A déligyümölcsök színeként ismerjük, minden változatban, attól függően, hogy mennyi napfény és kémiai hatás érte őket, mielőtt még mint valami déli illúziót élveznénk a citrusféléket. A narancs az erős piros és a problematikus sárga között éppen középen van. A permanentnarancs két permanens kompromisszum-nélküliség között a permanens kompromisszum. Egyszerű és bonyolult is egyidejűleg!
A kék – így mondják – melankolikussá tesz, és ugyanezt érik el színvariánsai is. De itt kérkedik előttem egy festményen a kobaltkék és a párizsi kék, s miközben a kobaltkék a királyi kerámiákra és a távolkeleti porcelánra emlékeztet, nevet rám a párizsi kék, könnyelműen pöffeszkedik szinte, vidáman, mondaszerű kéken éppen. A kék illúziója egy álmatag órának. A kék elegancia, előkelőség, erő és tisztaság, értelmesség és bizonyosság. A kék mágikus, mint minden rendkívüli. 

Bartos Endre: Hölgy kucsmában

Szokatlan a mangánibolya is, létrehozva a pirosból és kékből. Kiesik a színsorból, mint a ruhája egy igazi ladynek, akinek társadalmi elvárásai nem engedhetik meg, hogy öregnek tűnjék. Modernnek mutatkozik, mondhatni poposnak, festményeken alig tűnik fel, de kibontakozik mindenen, aminek szüksége van e csábos színtónus szépséges fényére.

Bartos Endre: Virág és háttere

És mi a helyzet az ultramarinsötéttel? Gyenge fénynél szemlélve olyan, mint a fekete. Teljes fénynél azonban ő a kék ott lenn a tenger mélyén, ahol még egy utolsó csillámlás ad jelzést az életről, vagy ő a kék ott fenn az atmoszféra fölött, ahol az örökkévalóságba vivő átmenetet sejteti. Az ultramarinsötét olyan, mint egy nagyon erős, nagyon pozitív életérzés.
Kézenfekvő az összehasonlítás Greta Garbo hideg szépségével, vagy azzal a büszke tartásával, amellyel eltávolodott a filmvilág csillogásától.
Az ultramarinsötét a  fenségesség maga!
A caput mortuum - vasoxid és kovaföld keveréke - ott található, ahol a Föld kifelé fordítja bensőjét, ott, ahol érceinek és ásványainak gazdagsága a földburok vizeivel és gázaival egyesül. Az amerikai nagy Nyugaton szinte minden caput mortuum színű, mint ahogy a Ventoux körüli Provence hegyes részein a vörösbarna földtornyok és hasadékok is.
Néha a színszegény Északon, gyakrabban a színekben szegényesebb Dél-Európában is az ajtók és ablakok caput mortuum színűek, még a fiatal férfiak bőrkabátjai is. Előfordulhat az is, hogy valakire éppen egy friss, gőzölgő véres hurkából kacag rá a caput mortuum, teljes életörömmel.
A caput mortuum hangzása mint a halálé, mégis a kemény élet közepettéből jövő színárnyalat.

Bartos Endre: Halászbárkák a Sugovicán

Most nehéz lesz, nagyon nehéz, mert az Egészről lesz szó, a Sárgáról. S a dolgot a pirosnak és a zöldnek a sárgában való kötekedő aránya sem teszi könnyebbé.
A sárga egyszerűen kíméletlenül tendenciózus!
Ezért az is csak egy idea marad, hogy segítségül hívjuk a tavasz és nyár színrobbanásait, hogy netán könnyebben eligazodhassunk a sárgán.
És nézd! Egész vidékek tárulnak ki előttünk: sárga, ameddig csak a szem ellát! Először megjelenik a pitypang, előkelően mondva: a teraxarum officionale! Őt követi a repce. Majd jön a napraforgó. Váltják egymást, hogy a sárga kitartson, még mielőtt az ősz színei uralnák el a képet. A repceföldek, függően az érettségüktől, hihetetlenül sárgák, sárgábbak a sárgánál is, sárgák, mint az ős-sárga, sárgák, mint annak a mesebeli vén királynőnek az irigysége a tükör előtt. A még nem eléggé érett repce zöldessárga, először zöld, csak aztán sárga, semmi esetre sem sárga-sárga, mint a már kivirágzott repceföldek. Mindig megmarad leheletnyi nyoma a zöldnek, egy zöldes csillámlás, egy gyanú vagy hit, hogy egy sárgát látunk, a zöldhöz való hajlamában.
A sárga a zöld és piros között van. Egy fiatal repceföld a sárga között van!
Egy repceföld nem tűr el konkurenciát. Éppen ezért virágzik akkor, amikor a pitypang már elvirágzott, s azzal van elfoglalva, hogy kis „ejtőernyőket” produkáljon.
A pitypangnak megvan a saját sárgája, talán a repce elősárgája, de éppen az ő sajátos, a pirosba könnyedén áttűnő sárgája. A pitypang sárgája megszelídíti érzelmeinket, mint ahogy a napraforgó sárgája boldoggá teszi lelkünket. Nincs kizárva, hogy ez a megszelídülés abból a megérzésből fakad, hogy a pitypang majdan a tehenek eledele lesz, s hát azok szelíd lények.
Mindenesetre a pitypang és napraforgó sárgája békés, nyugodt sárga, egy önelégült, kerek, barátságos, kiegyensúlyozott sárga, sárgája azon embereknek, akik átadva magukat a tavaszi napfénynek gyerekeik kérdésére, hogy mit csinálnak ott azok a madarak egymáson, természetesen válaszolják, hogy hát szeretik egymást. A pitypang és a napraforgó szeretetre méltóak, talán úgy, mint a gyerekek! Problémamentesen adják meg magukat. Beléjük lehet feküdni egy pompás lánnyal, vagy éppen csak álmodozni bennük hanyatt fekve.
És a teljes pompájukban virágzó napraforgótáblák Magyarország pozitív lelkei, olyanok, mint a mesebeli tájak, melyeken át a nagy Duna áramlik.

Bartos Endre: Rita napraforgói

A pitypang és a napraforgó sárgája nem ismernek irigységet. A repce sárgája az irigység maga! Ez a sárga az irigysége annak, aki mindent birtokol, ellentétben azokéval, akik a semmit sem irigyelni képességén kívül mást nem is akarnak. Ez az nevezetesen, hogy az irigységnek mindig van egy célja, amely valaki vagy valami ellen irányul.
A repcesárga megszemélyesíti a irigységet. Mit is tehet itt az ember? Kell legyen egy kiengesztelődés a sárga és sárga között! Bartos Endre festékes kincsesládájában megvan ez a kibékülés, éppúgy, mint a valamikor csúnyán összeveszett két szomszéd között. Endre festék-lakában békésen fér meg egymás mellett a permanentsárga és az indiai sárga. Lehet, hogy amint Endre elkezd festeni, újra felszínre törnek a problémák. Ki tudhatná ezt!
Szívesen fejezném be a gondolatsort, de hát itt fénylik előttem még, szinte megfejthetetlenül, a zöld. Veronai zöld és emerald, micsoda poézis! Mint a caput mortuum, s mint szinte minden hagyományos szín, a veronai zöld is csodás adománya az anyaföldnek. S a színárnyalatok palettája az egészen világostól a majdnem fekete-zöldig terjed ki. A veronai zöld a sárga és a kék felé kacsint, nagyon is közömbös, s talán éppen ezért ennyire pompás.
Nagyon céltudatosan fordul elő az emerald, melynek hangzatos neve mögött ott egy leheletnyi Spanyolország és a józan chromdioxid.

Bartos Endre: Bad Ems

A smaragdok mutatják meg nekünk ezt a zöldet, s ránk mosolyog a Bartos által megfestett gyönyörű dunai tájak részleteiben is. Mily csábító a festővilág számára, hogy a természet színeit a Nap csodás fényének tükrében szabad víziói szerint rendezheti el. Hát nem ezért költöztek-e át a festők az Alpokon túlra, közelebb a Naphoz? Nem ugyanezt tette-e a költőfejedelem Goethe is? És a festőnépség vándormadarai is útra keltek, hogy kövessék a fény és melegség utáni vágyakozás nyomait, melynek végállomásait úgy hívták: Toscana és Provence.
Dél-Magyarországon május és október között bőven vannak időszakok, melyekben az Endre képeihez szükséges színrobbanásokhoz ezerszeresen adott minden feltétel. Ekkor ő már nem tud pihenni, hanem lázasan fest, töltődik fel és gyűjti természet-élményeit. Aztán valamikor látunk tőle egy ilyen festményt, és napunk szürkesége máris eltűnik a kép ragyogó színvilágában.
Végül is a dolog a színekkel mégis teljesen egyszerűvé válik! Toscana plusz Provence fogalmát kitágítjuk Magyarország egy részével, melyet úgy neveznek, hogy Nagy Magyar Alföld.
Csak le kell hajóznunk a Dunán, el Budapest mellett, mindig csak délnek tartva! S ha szerencsések vagyunk, a gemenci ártéri erdő ritkásában meglátjuk Bartos Endrét.