Bartos Endre – az e honlapon is látható Moses kivételével - csak élő személyről festett portrét, minden esetben „együlésnyi” (50-70 perc) idő alatt. 1994. január 18-án egy ilyen eseményre jöttek össze a művész legjobb barátai. Köztük volt Alexander L. Acker is, aki az 1995-ben kiadni tervezett Bartos Albumba a festő iránti szeretettől átitatott, nagyon egyedi hangvételű tanulmányt írt. Az album jó évtizedes késéssel, 2006-ban jelent meg. Évekkel a szerző halála után, hónapokkal a művész halála előtt. Munkájának egyik fejezetében örökítette meg azt a Csillagórát, melyet most közreadok:

Alexander Luitpold Acker: A MŰTEREMBEN

Barátok jöttek össze, hogy átélhessék azt az órát, melyben Endre sűrű olajból életre kelti egy szépasszony portréját. Jó hangulat uralkodik, hírek cserélődnek ki. Valaki hozott egy különlegesen finom baracknedűt, melynek megízlelésére minden edény alkalmas, amelyikben éppen nincsen festék. Ez az istenek órája, ez a meghatódás előtti nevetgélések ideje, ez a locsogás ideje, mely az elnémulást előzi meg, amely az alkotófolyamatba történő belépéskor keletkezik, amikor majd egy emberi arcból és a festő víziójából kép születik. Ez az istenek órája! Amikor a délnyugati, hatalmas ablaknál a Nap búcsút vesz, kezdődik a csoda: a festés. Kis csillogás van még a párkányon, mely könnyedén és észrevétlenül terül szét a helyiségben, majd eltűnik, éppen ott, ahol a modell helyet foglalt.

  

Endre az ablak és a modell között helyezkedik el. Szép, puha fény ül a festőállványra helyezett palettán, melyen majd dolgozni fog. A modell arcára éppen annyi fény kerül, hogy láthatóvá váljanak az arcbirodalom finomságai, melyek a kész portrén majd a személy „félreismerhetetlenségét” fogják alkotni. A levegőt sűrű festékillat tölti be. Ez egy pompás, telített illat. Endre legnagyobb kincsei az olajfestékek, és egyben legnagyobb szegénysége is, hogy nem birtokolhat belőlük eleget. A tubusok tartalmát rányomja a festőállványnál lévő palettára, az üvegekben és dobozokban lévőket pedig festőkésével kaparja rá. A világító festékekből kialakult halmok mint földrakások, homokbuckák emelkednek egymás mellett. Egészen jobbra, a festőállvány lábánál ott egy üveg, festékből és terpentinből készült oldattal. Efölött keresztben fekszik egy hosszúnyelű, de nem éppen hosszúszőrű ecset. Ezzel kezdi el Endre a festést. Teste megnyúlik, magasra egyenesedik ki a széken. Csak egy kicsinyke meggyőző pillantás, melyet a modellre vet, mielőtt a festendő arc jellemzőit rövid, gyors ecsetvonásokkal létrehozza. Pillanatokig tart csak!

A barátok elcsendesednek, áhítat ül arcukra. Valami leírhatatlan, tiszteletteljes kíváncsiság ragadja meg őket. Keresik a legjobb rálátást a képre, nyugtalanul hajladoznak hol erre, hol arra. Endre most megszállottan, mondhatni ördöngösen fest. Foltokat rak a modell jellemzői köré, sűrű festékrétegeket képez, pillanatokra újra és újra visszatér az archoz, kicsit hozzátesz, változtat rajta leheletnyit, majd vad, erőteljes tempóval körvonalazza a most még torzót határoló teret.

  

Alkalmanként beszélget önmagával. A feszültség, mondhatni önkívület néha megropogtatja ízületeit. A barátok már mernek szólni: „Hagyd abba Endre, a kép már kész!” Messze nem „kész” azonban a festő látomása: félredobja az ecsetet, majd megragadja a festőkést, s tőrvívótól sem idegen mozdulatokkal kimunkálja az arc környezetét. Csodálkozás és megütközés a jelenlévőkön! Merthogy a már oly kivehetően kidolgozott arc kezd eltűnni a bőven felhordott festékrétegek mögött. 

   

A személy és környezete között előzőekben már jelzett határok újra elmosódottá válnak, tehetetlenül süllyednek el, míg Endre újra vissza nem tér magához az archoz, s a modell és a festék-kínálat közti szinte szédítő tempójú tekintetváltásokkal újra létre nem hozza annak egyértelmű kontúrjait.

  

A barátok fellélegeznek. Ugyanakkor itt a döbbent csend is. Olyan ez, mint a napfelkelte előtti pillanat a texasi Las Cruses-nál: semmire sincs itt már tér, hely, csak a csodára, ami éppen születőben van! Endre keveri a színeit a palettán, miközben egymásba elegyíti őket, majd szabályszerűen szétlapítja, s elvegyíti a festékalapon, melyen színt színre rak, s a festőkést erőteljesen keresztülhúzza ezen. Végül is ő szereti a sárgát sárgának hagyni, és a pirosat pirosnak, és ezt az egészet beledolgozni a festékből létrejött forma, a formából lévő festék barázdált tengerébe! Alig repült el egy óra. Úgy tűnik, a portré most már tényleg kész.

  

Endre - hogy távolabb kerüljön a képtől - hátrébb dől, s többször is a modellre néz. Keresi a lelkét az embernek, akit megfestett. Megtalálja, s beviszi azt a szemekbe finom, fehér fonalkákkal. A portré él! 

   

A kész portré

Endre hirtelen feláll, zavarban van, s szó nélkül elhagyja a műtermet. A barátok egészen közel mennek a portréhoz, majd kissé eltávolodva messzebbről szemlélik, pillantásaikkal összehasonlítják azt a modellel, átölelik egymást. Némelyek sírnak, mert nincs erejük csillagórák megéléséhez. Csodálatos, hogy léteznek örömkönnyek! Egy idő után Endre visszajön a műterembe, megiszik egy pálinkát, és zavarban van. Legtöbbször ő boldog és zavarban van, ha megfestett egy képet. Ez az ő természete: boldognak és zavarban lévőnek lenni! Most azonban nem tud megszabadulni belső feszültségétől. Nem segít se pálinka, se barát. Leül újra a festőállvány elé, megragadja az ecsetet és festeni kezd.
Az utolsó energiája belefolyik egy portré-vázlatba...



A palettától jobbra az elkészült portré, a festő mögött Alex, a szerző

A feszültségoldó - pár perces - vázlat

A modell Kunsági Rita volt. Róla teljes névvel, K.R. vagy Rita jelzéssel több portré is található a TerminaARTors-on, Bartos Endre festő- és szobrászművész anyagában.