Kedves Olvasók,

Engedjétek meg, hogy egy „virtuális könyvbemutatóra” invitáljalak meg benneteket. Az előző bejegyzésben (Haiku II.) már hírt adtam Bartos Aranka Tűzmadár című kötetének megjelenéséről. Úgy gondolom, itt az ideje, hogy a Tűzmadár részletesen is bemutatódjék itt, e Fórum hasábjain. 

 

A borítón: Mojzesné Bartos Zsuzsanna Tűzmadár című, keresztszemes hímzés technikával készült munkája. (Zsuzsa sütötte nekünk az almáspitét, amelyről az „Arankánál jártunk” című bejegyzésben külön megemlékeztem. Nagyon finom volt!)

E „virtuális könyvbemutató” megtartásának apropója, hogy a Bajai Honpolgár című lap februári száma részletes recenziót közöl a kötetről. A cikk szerzőjének, Bálint László úrnak szíves engedélyével módomban áll az írást teljes terjedelmében közölni:

Bartos Aranka verseskötetéről

Bartos Aranka új, testes kötete csupa-csupa háromsoros verset, haikut tartalmaz.

Ezt az ősi japán versformát (és műfajt) a 20. század elején fedezte fel Európa. Ízlelgetni, fordítani kezdték. Nálunk Kosztolányi Dezső adott közre egy csomót a klasszikusoktól. A szigorú, zárt formát nem követte, inkább a leheletkönnyű, finom rajzú természeti képek hangulatának érzékeltetésére törekedett. Általában jambikus lejtéssel, rímekkel tette nyugatias hangzásúvá a távol-keleti verset.

A magyar költészetben akkor nem hagyott nyomot ez a különleges forma. A szimbolistákat, impresszionistákat érdekelte, rokonságot éreztek vele, de nem utánozták. Mostanában viszont divattá vált haikut írni. Csaknem minden mai költőnk megpróbálkozott már vele. A feltűnő érdeklődés kialakulása összefügghet azzal, hogy 1981-ben Tandori Dezső kötetnyi formahű fordítást adott ki a legkitűnőbb japán haikuköltők műveiből, de az igazi ok alighanem mélyebben rejlik. Talán felgyorsult korunk váltja ki a késztetést, hogy minél kevesebb szóval fejezzük ki a lényeget? Nem kutatom tovább az okot, csak megállapítom a tényt, hogy az elmúlt bő két évtizedben sok-sok haiku született Magyarországon, sőt így is mondhatom: megszületett a magyar haiku.

Formáját tekintve a japán haiku tizenhét 5/7/5 bontású rövid időegységből (morából) áll. Ezt követni magyarul képtelenség, hiszen így csak rövid szótagok lehetnének a versben, egy hosszú szótag ugyanis két mora. A magyar haikuban ezért csak a szótagok soronkénti száma kötött, hosszúságuk nem. Ennek viszont az a következménye, hogy olykor – szinte véletlenül – időmértékes ritmus jelenik meg benne. (Még gyakrabban persze a magyaros ütemezhetőség.) A japán haikuban alliteráció előfordul, de a rímet nem ismeri. A magyarban viszont bőségesen találhatók sorvégi és belső rímek.

A japán haiku tartalmában meghatározó a természeti kép (táj, virág, madarak, tó, fák, Hold stb.) és egy bonyolult szimbolikával hozzá kapcsolódó gondolat. A magyar haikuköltők is elsősorban természeti képből indulnak ki, de az sem ritka, hogy emberi viszonylatok, élethelyzetek bemutatására vagy meggyőződésük megvallására használják a tömörségre kényszerítő formát. Hogy mennyire magyar forma már a haiku, arra bizonyíték, hogy magyar nevet is kapott: Kányádi Sándor körömversnek mondja. Bertók László háromkának becézi haikukötete címében (Háromkák, 2004).

Bartos Arankát feltehetően természetszeretete vezette a haikuhoz. De akik előző köteteit ismerik (Oxigén, 1992; Szabálytalan ima, 2002), akár furcsának is találhatják, hogy új megszólalásához ezt a formát választotta. Eddig ugyanis általában szélesen áradó sorokban és leginkább hosszú versekben ünnepelte a teremtett világ szépségeit, s rajzolt megkapóan kedves képeket kedvenceiről: kertje fáiról, virágairól, dédelgetett állatairól. De talán ő is érezte, mint egyik kritikusa, hogy néha több a szó, mint a jelentés, hogy olykor bőbeszédűbb, mint kellene, s ezért hívta most segítségül a forma fegyelmező erejét. Akár ezért, akár másért történt a váltás, az eredmény kitűnő.

A főszereplő most is a létező világ. Az élet egyetemességéről így ír:
„Ősanyánk: a Föld,
egyszívvel ringat embert,
rózsát, egeret.”

A természeti képeket megszemélyesítések teszik elevenné:
„A délutáni
tompa fényben árnyékot
firkálnak a fák.”

A tájfestésben bravúrosan használja az alliterációt és a belső rímet is:
„Tündérszép téli
tájon dérvirág nyílik
füveken, fákon.”

Megkapóak és sokat mondóak az ilyen „háromkák”:
„Falusi harang
estszava száll, imához
térdel a határ.”
„Aprócska bogár
csoszog tétován egy ház
falán. Csúcsmagány.”
„Emléktöredék
alól vézna kis öreg
les ki a mába.”

Hosszan sorolhatnám még a kötetben felfedezett, számomra kedvenc háromsorosokat, de hely szűkében csak néhány további téma- és stílusváltozat bemutatására vállalkozhatok, amelyekkel talán sikerül meggyőzően érzékeltetnem Bartos Aranka sokoldalú érdeklődését, iróniáját, humorát.

Az olvasó tudomására, szinte válogatás nélkül:
„A kis sztárbaba
milliókat keresett,
mert megszületett.”
„Gazdag úr szerint
van szegényromantika.
Ó! Uramfia!”
„Gazdaggá tett egy
szó: enyém. Most urnában 
szorongsz te szegény.”

Vannak köztük aforizmaszerűek is: 
„A hiú világ
hatmilliárd tükörben
bámulja magát.”
„Jól szórakozik
az idő: vénséget oszt
gazdag évekért.”

A 2008-ban történik sorozatból:
„Ide a bukszát
nyanya! Nincs hiszti! – buzog
tízéves Pisti.”
„Peti sírkövet
döntöget. Huncut vagy ma!
feddi meg apja.”

Az Egy vegetáriánus gondolataiból című sorozat az emberi éteknek szánt, leölt állatokat siratja. Csak mutatóba:
„Disznó könyörög.
Véres hörgése fölött
túlerő röhög.”
„A vigalom száz
tyúkocska vérét kérte
egy szűzhártyáért.”

A kötet külön cím alatt szól a családtagokról, a költő barátairól, szeretteiről. Az egy verset alkotó haikukat számozás fogja össze:
„1.
Új hazában jár,
tücsökkórust vezényel
ott is az anyám.
2.
Sötét haját már
régidőtől a szelíd
föld fésülgeti.”

Szerepet kap a politikum is. A versek egy részét erős magyarságtudat és igazságkereső szenvedély fűti.

Tűzmadár címú könyvét olvasva úgy látom, hogy Bartos Aranka mindent tud a haikuról, amit tudni lehet róla, és tudását nagyszerűen kamatoztatja is. A sok-sok kitűnő háromka közt akadnak ugyan gyengébben sikerültek, súlytalanabbak, de ő még ezt is tudja, s öniróniával meg is vallja:
„Haiku lelke
billeg a sorok közt, nem
épp így képzelte.”

A végigolvasásra, sőt olvasgatásra érdemes kötet 1000 Ft-ért (önköltségi ár) megvásárolható a Színvonal Galériában.

(Az engedélyért külön köszönet a szerzőnek, Bálint Lászlónak.)

Láthattuk már a kötet címlapját, és a recenziónak köszönhetően képet kaphattunk annak tartalmáról is. Némely lapok azonban külön életet élnek, őket szeretném most bemutatni.

Író és festőművész testvérpár furcsa szimbiózisa ez a külön élet, ahogyan már korábban említettem, Aranka szavakkal mondja, Endre vonalakkal és színekkel mondta el. Ezért is tartom nagyszerű ötletnek, hogy a kötet illusztrációi Bartos Endre grafikáiból lettek válogatva.

Ízelítő a Tűzmadár illusztrációiból: 

 





(Bartos Endre: Önarckép)

Bemutatónk itt véget kell hogy érjen. Az élményt, melyet a kötet kézbevétele, illetve olvasása okoz, sajnos már nem tudom bemutatni. Bíztatnék mindenkit, hogy ami kimaradt, azt pótolja saját maga. Amennyiben a recenzióban említett bajai Színvonal Galéria túl távoli lenne, keressétek P.J.-t.

(Köszönöm Jóska!)

Mindig nagy öröm, amikor egy írástudó kötete meg tud jelenni. Az "írástudó"-t itt a szó nemes, kicsit elfeledett értelmében használom. Olyan személyt jelölök vele, akinek az írás nem pusztán betűk egymásutánisága, és fölösleges szavak sokasága, hanem a jelentés hordozásának eszköze. Hogy mondjunk valamit, és ne csak a levegőbe beszéljünk. Megjelent Bartos Aranka Tűzmadár című haiku kötete.

Aranka gondolatai:

Anyanyelv-gyilkos,
ki szép hangzású trágár
mondatot kántál.

A kor szelleme
börtönnyelvre tanítja
a fajsúlytalant.

Isten képére
teremtette az embert.
Élj e trend szerint!

Sem a föld, sem a
Nap, de már Isten sem szól
bele harcunkba.

Ki egy fontosat
vállrándítva elhajít,
százat lép vissza.

Ha a mennyország
a szíveinkben, úgy a
pokol se másutt.

Lakodalma nem
volt, fehér esküje sem.
Épp csak szeretett. 

Tao minderről:

Mi jobbak leszünk.
Tanít bennünket magvas
gondolat-játék.

Ezúton szeretnék köszönetet mondani P.J.-nek, akinek segítsége nélkül a kötet nem jelenhetett volna meg. Az érdeklődők itt keressék.

Szóljon helyettem, kiről szólnak:

Tízparancsolat

1. Ne legyenek néked idegen isteneid én előttem. 
2. Ne csinálj magadnak faragott képet, és semmi hasonlót azokhoz, a melyek fenn az égben, vagy a melyek alant a földön, vagy a melyek a vizekben a föld alatt vannak. Ne imádd és ne tiszteld azokat; mert én, az Úr a te Istened, féltőn- szerető Isten vagyok, a ki megbüntetem az atyák vétkét a fiakban, harmad és negyediziglen, a kik engem gyűlölnek. De irgalmasságot cselekszem ezeriziglen azokkal, a kik engem szeretnek, és az én parancsolatimat megtartják. 
3. Az Úrnak a te Istenednek nevét hiába fel ne vedd; mert nem hagyja azt az Úr büntetés nélkül, a ki az ő nevét hiába felveszi. 
4. Megemlékezzél a szombatról, hogy megszenteljed azt. Hat napon át munkálkodjál, és végezd minden dolgodat; De a hetedik nap az Úrnak a te Istenednek szombatja: semmi dolgot se tégy azon se magad, se fiad, se leányod, [se] szolgád, se szolgálóleányod, se barmod, se jövevényed, a ki a te kapuidon belől van; Mert hat napon teremté az Úr az eget és a földet, a tengert és mindent, ami azokban van, a hetedik napon pedig megnyugovék. Azért megáldá az Úr a szombat napját, és megszentelé azt. 
5. Tiszteld atyádat és anyádat, hogy hosszú ideig élj azon a földön, amelyet az Úr a te Istened ád te néked. 
6. Ne ölj. 
7. Ne paráználkodjál. (Az eredetiben: Ne légy házasságtörő.) 
8. Ne lopj. 
9. Ne tégy a te felebarátod ellen hamis tanúbizonyságot. 
10. Ne kívánd a te felebarátodnak házát. Ne kívánd a te felebarátodnak feleségét, se szolgáját, se szolgálóleányát, se ökrét, se szamarát, és semmit, a mi a te felebarátodé.

(A tízparancsolat vallási és erkölcsi parancsok gyűjteménye, amelyet a Biblia szerint Jahve adott Mózesnek a Sínai hegyen, két kőtábla formájában.)

Bartos Endre Mózes című festménye:

Bartos Aranka verse

Mózes
Egy szavakba hívott festmény

„Hulljon, mint harmat a beszédem,
mint langyos zápor a gyenge fűre...”
búcsúzott Mózes, s lángszóró lelke
gondolatokig szelídült, és gondolatait
szavakkal béklyózta, hogy viharai ne
sodorják el. Vénen is erőtől duzzad
az alkotói képzeletben, Isten-értő
őserő feszíti korlátait, s a bátorság,
amellyel a sugallt parancsokat
fellazította népe üdvéért. Fedetlen,
szikár vállát a tudás roppantó súlya
terheli, húzza: félelem kattan:
„nem viselhetlek egymagam benneteket.”
Pattanni készül a kép, lobog kékes
lángja, Judea fekete felhői közt
rést nyit az ég, s Mózes szélvert
szakálla, ősz haja sugarat görget.

Tört fény veri a földet, s a híres
elmében összeáll a Törvény, együtt
a kőtábla minden darabkája, hogy
aztán szilánkokra hulljon az égi
parancs. Zúg a szél, sodor, dobál
egy szót: kánon, s egy rekedt
mondatot: „csepegjen tanításom, mint
eső”. Halni készül hát Isten nemesvadja;
ősapai erő s arcra feszített akarat nő
a kép fölé. Szeme éjsötét parázs,
áttör a múlton, él! Rázkódik benne
Krisztus kereszthalálának réme,
látomásában ácsolja már a sors
népe keresztfa erdejét.

Az eredeti tervem a következő volt: az Arankával folytatott beszélgetés alapján írok egy rövid életrajzot, hogy az olvasók közelebb érezhessék magukhoz a költőnőt. Jó tervnek tűnt, de kénytelen vagyok elvetni. Így az itt olvasható bejegyzés műfaját „életrajzi ihletettségű élménybeszámolóként” vagyok kénytelen definiálni.

Aranka (továbbiakban A.) ebéddel vár minket, így érkezésünk időpontja délután egy órára tehető. Csengő nincsen a nagy zöld kapun, így az ablakon zörgetünk. Rövid várakozás után (maximum 15 másodperc) már nyílik is az ajtó, és széles mosollyal fogad bennünket a vendéglátó. Itt meg kell szakítanom egy pillanatra a cselekményt, és ki kell térnem arra, mit is jelent ez esetben a VENDÉGlátó, mint főnév. Ahogyan A. fogad bennünket, az túlmutat a klasszikus vendéglátás fogalmán. Ő tényleg örül nekünk, és tényleg úgy gondolja, hogy semmi jobb nem történhet vele ezen a délutánon, minthogy a mi társaságunkban megebédeli, amit főzött, a mi tiszteletünkre. Merthogy továbbhaladván az időben, itt nagy becsben tartódik a vendég: barátkozhat különböző állatokkal, elmélyedhet a dzsungelszerű kertben (kertszerű dzsungelben), illetve körbejárhatja az Endre festményeivel bőven bélelt otthont. Eztán ebédelünk. A menü talán nem is olyan fontos, de nem rám vallana, ha pont ezt nem citálnám ide pontosan: paradicsomleves, gombapaprikás és a kis híján elfeledett almás pite (erről bővebben később). Minden étel kifogástalan. Beszélgetünk is közben, hogyne beszélgetnénk. És A. mesél, ha kérdezek valamit, az időtlen mosolyával az arcán válaszol. Hogy ő könyvtáros volt egész életében, és ahogyan ő állítja, intézeti keretek között semmi érdekeset sem tanult (kivéve persze a könyvtáros mesterséget). Mindeközben én persze pontosan tudom, megtanult ő mindent, amit ember megtanulhat: leélt egy életet, mindennek fájdalmával és örömével, nagy tehetséggel, a szintén nagy tehetséggel megáldott testvér mellett.

Aranka nevet:

Szó esik politikáról, televízióról, a hétköznapokról. Bár a hölgyek koráról nem illik beszélni, utalni sem rá, inkább ezt hagyom is... A. felvilágosult, tiszta, ritka nyílt gondolkodású asszony. Ami a szívén, az a száján. De nem a mai, olykor bántó stílusú őszinte beszédről van itt szó. A. úgy mondja ki a legegyértelműbb igazságokat, hogy közben nem bánt senkit. Lenne mit tanulnunk tőle.

Ahol a haikuk készülnek (gyanús ez a macska!):



Külön bekezdésben kell foglalkoznom A. környezetével, a föntebb már említett dzsungelszerű kerttel és az állatokkal. A. személyiségéhez a természeten keresztül vezet az út. Aki belép a nagy zöld kapun, egy különvilágban találja magát, ahol A. különbékét kötött a természettel. Itt mindenki, növény és állat, úgy él, ahogyan ő szeretne. Béla, a viziteknős az első, akivel szembetalálja magát a „gyanútlan” látogató. Béla sütkérezik a napon, rögtönzött medencéjében. 35 éves, és elégedettnek tűnik. Simogatni nem ajánlott, mert a gazda szerint harap. Én közelebb hajoltam ugyan (bátor próbálkozás), de teknős természetétől meglehetősen idegen módon megpróbált rám ugrani, így feladtam (bátortalan megfutamodás, szerintem csak örült, hogy érdeklődöm).

Béla, a teknős, és az egészen ijesztő kaktusz:



A ház verandájának kutya-biztos kapuja mögött vár minket a hihetetlenül bájos, és legalább ennyire szertelen Muki, aki gazdájának emberként kezelt, és egészen emberiül is viselkedő, egyetlen kutyája. Komoly konkurenciát jelent, a másodvonalban (fotel) heverésző cica (akinek nevét elfelejtettem megkérdezni), de ő nem akar barátkozni, végül is magunkra vessünk, megzavartuk a délutáni pihenésben. A veranda végében álló hatalmas kalitkákban laknak a galambok, alattuk pedig Feri. Feri, akit megsimogattam, és aki szárazföldi teknős, és aki nem harap, ámde kicsit fél. Téli álomra készülődik, és ezt nagyon fontosnak találtuk, így visszakerült a zöld levelekből álló ágyára, ahol komoly elő-gyakorlással azon nyomban folytatta is azt a bizonyos készülődést, kvázi elő-alszik a télre. Jelen pillanatban ennyi az állat-állomány, de A-t ismerve, bármikor bővülhet. Ide érkezik be tudniillik az A. tágabb környezetében megtalálható összes sérült, megunt, elárvult állat, és higgyék el nekem, ennél jobb dolog nem is történhetne velük.

Muki, az ember-kutya, aki nem szereti, ha fotózzák:



Túl vagyunk az ebéd utáni kávén, induláshoz készülődünk. A. azonban hirtelen felpattan, a legcsúnyább kifejezésekkel illeti magát, és eltűnik a nappali ajtaja mögött. Úgy gondoljuk, kisebb katasztrófa történik éppen. Ebbéli hitünkben A. meg is erősít minket: majdnem elfelejtette az almáspitét, amelyet testvére sütött nekünk. Értik? A testvére sütött nekünk almáspitét.

Endre, a korán elhunyt festő-testvér (négyen voltak testvérek, hárman maradtak) egyik festményével távozunk. A. nekünk ajándékozta az egyiket. Bár egyetlen falon sincs egyetlen négyzetcentiméter sem szabadon (Endre festményei mindenhol, nem költői túlzás), mégis nehéz szívvel akasztjuk le a kiválasztott képet. Többször is kérdezzük: egészen biztosan ezt szeretné? És ő mindannyiszor azt válaszolja, igen, jó helyre kerül. Keretezésre várva itt „ül” nem messze tőlem most, ránézek, és elfogynak a szavak...

Utóirat: Nagyon köszönöm J.!

A kérdés, vajon hogyan búcsúznánk barátainktól, s az élettől, ha a búcsú ideje lenne, nyilván mindannyiunkban felmerült már. Lennének e szavaink, hogy elmondjuk amit szeretnénk? Pontosabban: meg tudnánk e találni a megfelelő szavakat, ha egyáltalán léteznek ők. Endre valószínűleg nem találta volna őket, viszont magát a búcsút is megfestette volna. Helyette testvére, Aranka ad neki szavakat, és csoda, de ezek a megfelelő szavak. Mert az ő tollában léteznek ők. Bár a költemény végigtekint tulajdonképpen az egész életen, a fogantatástól a betegséggel terhelt legvégső végig, mégis előtűnik egy rejtettebb búcsú, az összes nagyon fájó búcsú mögött: vajon mi lesz a festő lelkével színek nélkül? A végén ott ül ugyan egy kijelentés, de nem kijelentés valójában, kérés, vágy, megsemmisíthetetlen akarás: kísérjenek a színemlékek Endre, én is ezt kívánom! És mind a barátoknak szánt szavak, egy barátoknak szánt ima kereteibe feszülnek bele. Az alfa az a hely, ahol zajt ütne a margaréta nyílása is, az omega pedig ahol zajt ütne a virágok kelyhébe vackolódó fény. Így írja végig szavakkal Endre búcsúját, mely szavak ugyanúgy színesek, nyersvörösek, nyerskékek, mint a testvér képei. Ha Endre utolsó festménye, a búcsúzó kép elkészült volna, mindez lenne rajta. Nyersvörössel. Nyerskékkel.

FORMABONTÓ LEVÉL BARÁTAIMHOZ
(In memoriam Testvérbátyám)
Ajánlom Pálmai Józsefnek

Mint viharvájta utak árvája
léptem át a léthatárt.
Valaki már ott járt, s átírta
a túli világ előszavát.
Naptáram széthullott lapjainak
gyász-zizegése helyett
napraforgók szirmai pilléztek
puhán. E szent varázslattól
megtorpantam s visszanéztem
rátok, hív Barátok.
Itt maradok a közelben,
míg az Egek marasztalnak,
míg ablakom előtt a nyírfák
zokogva hívják pillantásomat.
Maradok, mert keresnek
a réti szelek, és mert
lelkemben még enciánkék, s
aranysárga Schubert ávemáriája.

Gondolataim rendhagyó
mantrafüzéréből lepergetek
előttetek valamennyit.
Sietősen, mert nálam már
a fényútlevél, s hamarosan
indulnom kell portyázni
az időtlenben, ahol nem
számolnak percet, órát, napot,
de mint sorstalan életmagok
lebegnek a pillanatok. Innen:
a csend szívéből indultam el
létkalandra, ahol zajt ütne
a margaréta nyílása is,
és lettem apró sejtrakéta.
Emberré gyorsulásom neszeit
csak az anyám radarja fogta
be, amiként a fa is hallja
rügyeinek lombig robogását…

Később aztán az Univerzum
Szerkesztője munkát adott,
jó hivatalt, és berendezte
tárházából. Cserébe csak
elmémet kérte, s én tettem
a kedve szerint: fantáziamélybe
mártottam ecsetemet. Modellem
lett mindaz, ami fényre fakadt
a Föld és a Nap szerelméből.
Cinkosan hajoltam a formák
fölé, utat adtam a vonalaknak,
s ha jó volt a rajt,
futhattak a horizontig.


És fellobogóztam a színeket.
Ujjongva fogtak össze
a nyersvörösek, nyerskékek,
mind a szabadok, s a hazát
kapott árnyalatok, e kisebbségi
szépek. A látók s hallók örömére
kihallatszik képeimből az erdők
zenéje, és Gemenc fölött
mozdul a Hold, a tücsökmintás
éjek e néma vándora,
és halványodva, fehéredve
elcsavarog a reggelbe…
De rohamra keltek téli szelek,
s komor hang szólt ki újkori
csipkebokorból: „Mór elmehet”.
Pedig volt zászlóm elég,
díszíthettem volna még
a Napot, a Holdat,
az árki füvecskét…

Először álmomban hajtottam
fejet Halál úr előtt.
Kezet fogtunk, megölelt, nem
én fájok benned, hanem az Élet,
vádolta meg kedvencemet.
Ekkor áthajolt az ókorból
Hippokratész, s egy szívemre
mért goromba ütéssel szétzúzta
békémet. Úgy sújtott le ártatlan
rám az a penészette romlott
törvény, mint kínzókamrás gonosz
önkény a máglyavárományos
középkori „boszorkányra”.
Az ösztönök erejét kapja meg
ilyenkor az Élet angyala,
s a jóhiszemű édes hosszan
fékez a rémek alagútjában is.
Talán szószólom lett volna
szent Lukács, ha templomok
szertartása közben fényesedik
csukottszemű hitem. Pedig
dicsőítő mondatokba rendeződött
szótárnyi szó is kevesebb lett
volna, mint az imádattá erősödött
érzet-ima, amikor nyáresteken
szóba álltak velem a csillagok,
amikor a haloványkék déli ég
alatt sugarakat kortyolgattak
a növények, és a fák
elsuttogták a napfény-balladát.

Mégis az arcokat szerettem
legjobban. A szellem játékait
a szemekben, s a homlok mögött
feszengő homo sapiensi gondot,
amely, ha felkavartam ecsetemmel,
többnyire csak viharfélő
szellőcske volt bárányfelhő
közelében…S a napraforgók,
dáliák, - mind a virágmodellek,
áhítatos engedelemmel virultak
a vázában, mintha ott is a fény
szabadjai lettek volna. Átszűrődve
kedvemen, édes, pogány virágima
lett a színorgia. Természetbe
fogalmazott zsoltárokat olvastam
én buzgalommal, s ha a teremtett
világot, akkor teremtődet imádod.
Hitem szerint Koppányt is átölelte
Isten, miként a szent királyt,
és négyszer áldotta meg, mert
bíbor lelke is négy felé vált,
és láss csodát: egyegészben
mind a négy. Igaz, bólintott
Júdea szép Máriája, a makulátlan
asszonyi helytartó: Koppány látta,
magyarnak magyar Isten való.

Gyakran gondoltam a csontig férfi,
csontig magyar pogányra, talán
mert sokat szenvedtem gyámoltalan
urigyerek önmagamtól. Bátor
szerettem volna lenni, vagány,
mint az utcakölykök, és markáns,
mint testvéröcsém. Később, már
a férfikorban vakmerő is, olykor
teliholdnak kihívó dalt üzengető
bűvölt farkas. De maradtam
mindhalálig riadozó szarvas, aki
lehajtja koronás fejét, ha feltűnik
az éji ég kráterfoltos csavargója.
Szelíd vad lettem én, rejtőzködő,
menekülő, mert bántható, mert bántott.
Pedig a rámvadászó hüllőlelkű
útonállók, bár letéptek életemből,
csak ármány voltak sugárpályán…

Még tengernyi létigény mellett
unta meg az oxigén fogyó szívemet.
Sután jelentkeztem Istennél:
csak bibliai témát festek ezután,
ha maradhatok génbelépőm lejártáig.
Ám hiába próbálkoztam, egyre jobban
akadozott véremben az idő.
Láthattátok víz-fehérje anyagomnak
apadását, gyengülését a föld felé
közeledő vázam fölött, és faágszerű
vézna karom, de nem láttátok, mint
lobban fel tartalékolt akaratom,
s gerjeszt égig csapó szellemtüzet.

Nem láttátok lángolni a Napba
mártott ecsetemet, melynek nyomán
vad musztángok, nóniuszok táltosodtak…
Egymást hitegetni, áltatni már nem
volt erőnk, Barátaim. De víziókkal
zsúfolt utolsó előtti éjemen,
nevetekkel űztem el a kórterem
csendjét: gyertek, rimánkodtam,
segítsetek! Adok plakettet,
képeket! – Mereven, óriás
szemekkel néztetek rám, s lassan
kihátráltatok zajló tudatomból.
Világűri magányom elől megrendült
őrangyalom is elmenekült.

Másnap éberen raboskodtam
a fájdalom ketrecében, amikor
döntő csatára hívta ki Élet a
Halált. Micsoda őshiba!
Idegpályára helyezni a hadszínteret
Isten! Ó, Isten…
Eközben a lét határán kozmikus szél
keverte-kavarta az időt:
ismert és sosem látott képek
villantak fel, tűntek el,
egy létem előtti is, amely
útjára dobta sorsomat:
kislány-anyám ujjára gyűrűt
húzott legény-apám… Aztán
a bácsborsódi kápolna, ahol
ötéves tisztaságomat freskóba
zárta egy művész. Szárnyas
angyalka komolykodik ott,
látszik: félni fog a valóságtól.
És akkor megértettem: jó lesz
egy istenillatú dimenzió
csendjében, ahol zajt ütne
a virágok kelyhében vackolódó
fény is. Alig gondoltam így el,
a két csatározó semmibe zuhant.
Hirtelen oly könnyű lettem,
mint a sorstalan pillanat, s
ettől repülni támadt kedvem.
„Szállj, szállj sólyom szárnyán
három hegyen túl” - dúdoltam
hangtalan, s jaj, én
javíthatatlan, imává alakult
bennem a keserédes dallam…
Fájdalom-sebezte arcomból
mosoly röppent ki. Látták
húgaim, s nem értették,
pedig viccet mesélt az Ég:
újszülött szellő elől sötét
viharfelhő menekült…Megyek,
megnézem közelebbről, és
elindultam. Velem jöttek
a színemlékek: a sárgák, lilák,
zöldek, a vörösek, kékek és…

In memoriam Barátaim,
in memoriam Élet.

A vers konkrét üzenetétől elszakítanám magam, nem érezvén általa érintettnek koromat. A mondanivaló azonban általános érvényű talán. Részletezném. Sokszor van elválás életünkben. Szülőktől, barátoktól, kedvesektől, gyermektől, olykor hazától. Némelyik talán nem is tragédia, és még akár vissza is fordítható. Derül ez ki később. A pillanatban azonban elválás. És legyen az honvágy, vagy „csak” valaki hiánya, potyautas érzelem így is, úgy is. Nehezen kezelhető potyautas, aki nem hajlandó tudomásul venni, fizetés nélkül nincs utazás, semmi sincs, leszállás van. Enyhül persze, el ritkán múlik. Amikor újralátás van azonban, potyautas elégedetlen, magad is az vagy. Nem tudni az emlékek szépítettek e, vagy a valóság nem olyan mint láttuk, az egész egyszerűen NEM OLYAN. És erről a NEM OLYAN-ról szól Aranka verse nekem...

(A bravúros magyar nyelv használatra, bár az első vers óta tervezem, eleddig nem tértem ki. Legközelebb ez is sorra kerül!)



Kitelepítettek

Az atomok mitsem tudnak
gyámoltalan önmagukban
állva, de különböző
társulásban, léttel áldva,
ők e bolygó kemény célú
lovassága... Faji rendjében
egyféle mind az ember, konok
szép zarándok, de fizikai
díszéből kilépve mégis annyi,
ahány utat jár... Amennyi
az országhatár, annyi
erőközpontból árad a nemzeti
életsugár. Már az első gyermeki
szavakban, az első léptek után
kipattan a haza feszes magja,
s bár még sután, gyökeret
indít a halovány tudatba.
Később átszövi talaját, és
a belőle nőtt, égig szökött
lombok között érzi jól magát
az anyanyelv is. Diadalmas
elmétek fölismerte e népek
árnyalatába tört mákonyos-zöld
képletet, jó magyar-németek,
s megtudtátok, hogy a rózsa
csak itthoni dalban nyílik ki
a szóra; csak Itália ege alatt
váltható be a felhabart évszak
szózáloga: a már önmagában is
zeneszép primavera, mert ha az
idegenben, a mégoly rövid sarki
tavasz hűvös lelke is feszengve
sóhajtozik benne. A szülőföld,
a népek fajtajellege, de
legkivált a fogalom szókerete
kombinál hazát: az „este”,
ahogyan belesimul a két rövid
e-be, mint fészke puha rejtekébe
a madár, - s az a titoknyitó
zárófejezet: ha földedről nézed
a Göncölszekeret, akkor aranyrúd
és aranykerekek, más honból
néhány alig észlelt, meg sem
fogalmazott furán társult égitest
csupán. Különös életrezgéseket
hív elő a tudat a hazai tájon,
titkos vonalak futnak szerteszét
a lélek vájható kérgén, de
fényjelzők állnak a határon.
„Isten geometrizál” - mondta Platón.
Ezt a földet szerettétek, ezt
szerette ükapátok, mégsem lobbant
szívetekből átok, amikor ősi
hazátok új „urai” elűztek
benneteket. Hej! de tudtátok
a régi-régi igazságot: önhitét
emészti, akit ellensége tanít
új érzésekre. Némán indultatok
hát potyautas honvággyal
vállatokon, a csend nyelvét
magoltátok, csak a motor
sírdogált, s valami csontig
ható tárogató szavú messzeség.
A már nem és a még nem között,
e pokoli lugasban, mintha
a halál szekere döcögött volna
veletek, s nyomotokban, mint
piszkosszürke lavina görgött
a gyászoló út. Éles hadszínen
a gerjesztett harci harag
meghívja a kedvet és a dalt,
hisz a test a lélek gyújtó-
pontja. Lettetek volna hősök,
vagy nagy tettekért száműzöttek,
akik előtt tiszteleg a tér,
amikor valóban, vagy bús-kevély
dalokban „két ország közt egy
hazáért folyik el a vér...”
Aztán megtudtátok, hogy
tájszólása van a madárnak is,
de szerettétek, hisz a tiétek
lett. Tiétek lett a nyelv,
a föld, az ég, - de forró nap
után, amikor puhán leteszitek
a kényeztetett munkát, és
zászlót bont a mályvaszínű
alkony, magyarul mondjátok:
de meleg van asszony. Mert
a honvágy sújtotta lélek,
noha képzett már a fájdalomban,
hazát idézhet egy fűszálból is.
Eretnek emlék ez, mint
a Bibliában talált préselt
virág, amiről nem tudni már,
hogy az anya vagy a kedves
adta-e, de bármi volt a régi
ok, a fakult szirmok felizzanak...
Napok, évek, évtizedek múltak,
s a hívogató ősi utak táltos
autóitok elé futnak; pénz
és rang suhan veletek
az egykoron pokoli lugasban,
s már biztosan tudjátok,
más kottából zenél a szél,
ott, ahol a piros-fehér-zöld
fényei lobognak, s hogy táji
tánca van a lombnak is.
Zavartan álltok mitsem
öregedett régi hazátok szíve
fölött, s talpatok alatt
a múlt megdobban, mint szőlő
íze a borban. De a másik
erőközpont sem tétlen.
Sápadtan nevettek e páros
vonzásban, mi baj lehet?
Semmi. Csak éppen kettéhasad, 
s az elvékonyult felesugár
megszakad a térben.

A tolmács nem irodalmár. A verselemzés nem a vers előtt kap helyet. Általában. A most, az kivétel. Súlyosan megérintő költemény. Egy látomás, egy kettős gyász, és egy megingathatatlan hit története. A látomás oka talán a fájdalom lehet, és mindaz a felkavaró és elmondhatatlan fájdalom, amely valaki elvesztésével ráül a lelkünkre, és fojtogatni kezdi azt, és az ember magyarázatot keres, és nem találván (mert találni lehetetlen), látni kezd. Ha van szeme. És a költőnek szeme is van, lelke is van, gyásza is van. Kettős gyásza. Egyszer a testvértől, másszor a már korábban az élettől elköszönő művészetpártolótól, aki testvérét kísérte útján, amíg sajátja csak tartott. És a hit, mely mint mondtam, megingathatlan, a végén még erősebben utat tör magának, és porból vagyunk és porrá leszünk...

Kapkodó levél Istenhez
(Bartos Endre posztumusz portrékiállításán)
Ajánlom P. Józsefnek és Ritának


A kiállító teremben emlék-kavaró forgószelek
szeplőzték kedvemet. Elmém csúcsán háborúztam
önmagammal, s már vesztésre álltam, amikor
Szolón szelleme tudatom völgyébe terelt.
És ott, a csendben, ó áldott Ősszeretet,
a képzelet tereibe engedted az Univerzum
prológját is, ezüst köddel takarni el bíbor
gyászomat… A jelenségvilágon átderengett
valami imaszerű mitikus érzethang, talán
az ősrezgés ommm-zenéje, teremtő kedved
első meséje. Súlyosodó magányodat egyre
növelte a csillagtalan, vakon vegetáló
energia halmaz, és Istenné képezted magad.
Láttam első tervedet, a tiszavirág-hitű embert,
aki bódulatában százévnyi aranyat költ el
a fényre egyetlen nap alatt, hogy utána színed
elé hulljon. Summa cum laude, - zengte
a Lenniakarás, amikor megépültek a sugárutak,
és felkottáztad a felettük lebegő boldog
érzetet… Azóta is csak Te látod a muzsika
fénybe táncolt hangpilléit. Zeneköltők
édesgetik, - megérkezik s tovább kering
korokon át, nemzedékek hamva fölött
könnyű-könnyű elköszönéssel a hűtlen gyönyörű.
A rigófütty is a tér szabadja, hisz árnyéka
sem lehetne párdekányi húshangszere…
Tudom, megbocsátod Uram e gondolatfutam
kissé pogány kanyarjait, hisz azt sem bánod,
hogy zsolozsmázó angyalokat látok Koppány
emlékének őrtüze mellett…

Két földi tündér zongoráján, hegedűjén
égi őszene ébredt. Hangpilléi között
Ízisz szent madara suhogott, lebegett
szélsebes egyhelyben, mint virágasztala
előtt a kolibri, s lángszinű fénye
becserkészte a baráti dalnokok szívét…
A Szeretet-kórust József vezényelte:
a szerénység és igazság hírese, kinek
tiszta útjain az odatévedt porkavaró
zsivány szelek is hárfázni kezdenek.
Dicsekvéssel még nem emelte magasabbra
fejét, hajnali rigófütty mondja ki nevét,
amely önmagában is a Szentföld üzenetét
hordozza, áldott Máriánk magasságkék
történetét… Klasszikus hív tetteinek
pódiumán mellette áll jó asszonya, és
érintő tudásától énekel a kottafüzet…
Álombeli helyzetkihagyással megérkezett
a napszelek két vitorlása: a művész és
Luitpold Acker, a német. Fényük többletétől
felragyogtak a festmény-lények, és nem
az anyag szellemének kötött rendje szerint,
nem is mint a vallásokba csendesedett
templomi freskószentek. A változékony élet
derűje éledt a festék fölé… Posztumusz?
tűnődtek el – hisz itt vagyunk az Örök Isten
áramában, jobban, mintha testben lennénk.
Hármak hangján én méltatom a nagyalföldi
színek zsonglőrjét, - mágikus zöld és kék
minden variánsa, titánfehér, fekete, pokolig
vadult pirosok lángja és óarany sárga hajolnak
ki gondolataimból zsoltáros szavakon át,
sugallta Acker, az „éjszakai fehér madár”.
Utolsó versében nevezte így magát, mielőtt
a holdsugaras tengerpartra szállt, fegyverrel
a tollai közt. Többször hívta már a Hold,
hogy konzul ezután ott legyen. S akkor, azon
a bátor éjjelen hosszan nézett a krátermosolyú
arcba, - és… elfogadta ajánlatát, hiába ölelte,
marasztalta a tenger illata… Miértje titokként
lebeg, - talán mert a párás Azori-szigetek
csillagai másképp mesélnek, mint imádott
hazája felett… Nem tudta, hogy hamarosan
útra kel a művész is. Sólyom szemeitől
megkövül a halál, - vélte, és egyszer majd,
talán a Föld bukásakor, lénia-egyenes hittel,
az élet díszeivel lép át az Örökbe…
Megbabonázta, e tudatot oly gazdagon nyíló
királyi „jegenyében” a szemérmetes virágakarat,
amely önkéntelen csalja le a sugarakat
színekbe dicsőülni. Miként növény barátai,
semmit sem kért, s a legtöbbet kapta: a Fényt.
Talán éppen ezért, a Természet egy kártyacsatáján
szíve volt a tét, és elnyerte az Ég…

A szent varázslat véget ért, s a két vendég
álomúton visszatért az időtlenbe, de a Föld
derűje kedvükbe olvadt, és együtt
csatangolnak üdvözült gemenci fák között.
Hiszem Uram, hogy a földi vágyak hajléktalanjának,
az űrbe hullt érzékszervekért cserébe adod
a kijavított gondolatot, a képzelet tereit
s a túli Élet szabadságát. Hiszem, hogy
a malaszttal teljes Élet, a legszerényebb
burokban is a Világlélek tartozéka, és
igazságtevő Akarat az anyag villámgoromba
őszintesége, amit önfejére olvas az ember:
„porból vagy és porrá leszel…”
A határnál, a karmaszínes halállepke úgy
halkítja el a létzenét, hogy üldözött és
sorskegyeltje egyforma súllyal adja át mindenét.

(Megjegyzés: A címben említett P. József és Rita, Bartos Endre emlékének és hagyatékának gondozói. Tisztelet nekik munkájukért!)

A Bartos család nagy tehetségeket adott a világnak. Az egyik legnagyobbtól korán el kellett búcsúznunk. A következő vers Bartos Endre emlékére íródott.

AZ UTOLSÓ PORTRÉ
(In memoriam Testvérbátyám)


Nem hinné a liliom, hogy
néhol ridegebb a fehér,
mint alagútban az éjszaka.
Szűzi hasonlatok forrását
ne bántsd, - mondaná, de
te láttad a tértelenbe
merevült rendet, s amint
fekete nappalba süllyed
a fehér. Színek konok
papja mit üzennél most
a liliomnak? S mit üzenne
ő, ha szellőjárta szirmait
sötét erő bénítaná?
Te a Nap felé bókoló
napraforgó arcát mesélted
volna, imádott fáidat,
s a lombjaik közt sistergő
friss szelet. De melléd
feküdt a kórházfehér halál,
s álmaid fonalán csúszkáltak
álmai. Felszisszent, s már
éberen figyelt, ha ápolók
matattak ágyadnál. Fülledt
érvei fölött az infúziós
üvegből józanul csöpögött
gyorsan vesző szívedbe
az erő. Tartós ösztöneid
még küzdöttek az oxigénért,
tengernyiből merítettél,
ám szerveid hadszínterén
az erek hóhérjai
csatárláncban meneteltek,
s lemaradt a kényszerítő
jóakarat … Szemeid
a halál tavában úsztak,
hangod suttogóvá gyengült,
s tekinteted elől homályba
menekült a napfüggő elemek
színfénye. Földhöz kötött
jelenünkhöz sem volt közöd
már, Isten is elhagyott,
mint Krisztust a keresztfán…

Bizonyosan hívtad eleinket,
hívtad, vártad mind a kettőt,
s megérkeztek kéz a kézben,
géncsokorral. Amikor a Styx
felett már piros szelek
fújtak, szóra bírták
múltad préselt virágait.
És arcodon a létfogyatkozást
törékeny türelem álcázta,
homlokod boltján a holdhideg
fényt apánk homlokának árnya,
s anyánk summa cum laude
elcsendesülése …

És szólt az Úr: „Amit teszek,
azt most nem értitek…”

Ekkor észrevettél valamit,
talán a Világrendet,
talán a Világértelem titkát:
testében a Remete Energiát.
És a színek templomot emeltek
köréd, és oltáruk előtt
jutalomjátékkal áldoztál:
fölemelted a gyengeségtől
addig gúzsba kötött kezed,
s ecseted lelkével vezényelni
kezdted a színek kórusát.

Hiszem, hinni akarom:
az őscsendet, és benne Isten
arcát festetted meg akkor.

"Önéletrajz helyett

Úti keresztfa tövénél a vándor, ha leroskad, s a látóhatáron túlra tekint, ősi erő szövi át csendjét, mint annak, aki békét nyer a szavak reményzöld sűrűjében, e viharpihentető nagyerdő közepén... Már gondolati formában is zenél a magyar szó, Istentől való nyelv a mienk, ahol hittel rak fészket a költészet: - tölgyfalomb sátorban dalos madár. Az emberi lét talaján annyi a buktató, ahány a lépés, de a tilosba tévedt, űzött elme, ha elfárad, itt nyugvóhelyre talál, mert versben a szó megdicsőül, mint déli sugár az úti kereszt pléhkrisztusán."

A fönti írást Bartos Aranka Szabálytalan ima című verseskötetének hátlapjáról másoltam ide. Aranka személyéről nehéz beszélni, írni még nehezebb. Bár csak egyszer, és nagyon rövid ideig élvezhettem társaságát, mégis úgy gondolom, tisztelettel kell adóznom előtte. Ez alkalomból olvassátok verseit, részesüljetek!