"Ne jöjj el sírva síromig,
Nem fekszem itt, nem alszom itt;
Ezer fúvó szélben lakom...
Gyémánt vagyok fénylő havon,
Érő kalászon nyári napfény,
Szelíd esőcske őszi estén,
Ott vagyok a reggeli csendben,
A könnyed napi sietségben,
Fejed fölött körző madár,
Csillagfény sötét éjszakán,
Nyíló virág szirma vagyok,
Néma csendben nálad lakok,
A daloló madár vagyok,
S minden neked kedves dolog...
Síromnál sírva meg ne állj;
Nem vagyok ott, nincs is halál."

(Mary Elizabeth Frye)

Az Élet igazi kegyetlensége nem az, hogy nehéz helyzetek elé állít, hogy elveszi tőlünk szeretteinket, romba dönti álmainkat... ...hanem az, hogy kíméletlen vagdalkozása közepette rezzenéstelen arccal megy tovább...

„Ne légy szomorú,
ha búcsúzni kell.

Búcsúra szükség van
az új találkozáshoz.

S az új találkozás,
bár percek vagy
életek múlnak el közben,
a barátok számára
bizonyosság.”

(Richard Bach)

Igen... én attól még szomorú vagyok. A nyugalom szigete megváltozik... megújul, mint az élet. Megint a változás...

Még soha nem mondtam, de itt az ideje; a meseképeket Gábornak köszönhetem. Egy kicsit önmagamat és a hitemet is. Ha Ő nincs, máshogy alakulok... Hát, igen. A Mindenség tudja, mit miért csinál...

Köszönet érte!

“… a változások csak akkor következnek be, amikor valami olyat teszünk, ami abszolút nem illik bele az általunk megszokott világba.”

(Paulo Coelho: A portobellói boszorkány)

A változással mindig nehéz megküzdeni. Sok is van most belőle, időnként nehéz feldolgoznom. De az élet körforgás, örökmozgás és változás. Minden lépés visz valahová. Ha elég ügyesek vagyunk, akkor az utunk előre visz. Döntés és magabiztosság, valamint a saját elképzeléseinkbe, önmagunkba vetett hit kérdése az egész.

Bármiről is legyen szó, lehet akármilyen messze, minden csak egy lépés. Mindig egy lépés, ami hozza magával a következőt. Még ha árral szemben is kell úsznunk és küzdenünk, akkor is...

"Valójában semmit sem birtokolsz, csak őrzöl egy darabig. S ha képtelen vagy továbbadni azokat, akkor azok birtokolnak téged. Bármi legyen is a kincsed, úgy tartsd a markodban, mintha vizet tartanál. Mert ha megszorítod, eltűnik. Ha kisajátítod, tönkreteszed. Tartsd szabadon, és örökre a tiéd marad."

"A tökéletes hallgatás nem annyira a mások hallgatása, mint inkább a magunké. A tökéletes látás nem annyira a mások meglátása, mint inkább a magunké.
Mert azok nem tudják a másikat sem megérteni, akik önmagukat nem hallják meg; és akik még önmagukat sem vizsgálták meg, azok vakok maradnak a többiek valóságával szemben is. A tökéletesen figyelő hall téged akkor is, ha te semmit sem szólsz."

(Anthony de Mello)

Halad az élet, történnek – vagy éppen nem történnek – a dolgok. Megyünk és jelenlétünk vagy hiányunk mindenre és mindenkire hat valahogy. Éppen úgy, ahogy minket is milliárdnyi hatás befolyásol, melyeket közvetlenül vagy közvetve mások is okoznak. Az élet láncreakció. Minden mozzanat elindít valamit és nem mindegy, mire hogy reagálsz.

Apróság, de például mit teszel, ha a járdán haladva a kerítésnek ugrik és megugat egy kutya? Megijedsz… vagy felgyorsítod a lépteid… vagy közönyösen továbbmész… vagy rápillantasz… vagy visszavicsorogsz(?)… vagy nem teszel semmit… például.

De a legritkább esetben jut eszedbe megsimogatni. Megállni a rohanásban és tiszta szívvel, félelem nélkül felé nyújtani a kezed. Ez lenne az igazán nagy dolog, a meglepő, a különleges ami miatt felragyog a nap. A szokatlan lépés.
Élj így… mert bármit teszel hat a világra. Érzéseket, gondolatokat indít el. Az élet láncreakció, melyben mindannyian játékosok vagyunk.

„Könnyű megfeledkezni
arról, amit tudtál,
és úgy gondolni rá,
mint álomra és ósdi bűbájra.

Semmi, ami jó, nem lehet bűbáj.

Semmi, ami szépséges,
nem lehet álom.”

(Richard Bach)

Néha elcsodálkozom, amikor szembesülök a világhálón rólam kialakított képpel... Egyre több oldalon vagyok fent, mint festőművész (már ez is különös, hiszen én csak egy különc vagyok, aki fest, ha a lelke beszélgetni akar) - szóval megjelenek, mint festőművész, bekerültem lexikonba, híres Viktóriák közé, festményeimet cikkek illusztrációiként használták fel, írtak kiállításaimról. A kör pedig csak szélesedik, hiszen minden egyes internetes keresés alkalmával újabb és újabb információkra bukkanok, oldalakra és bejegyzésekre, melyek rólam szólnak.

(Megjegyzem, az a Belák Viktória, aki CETT hallgató, jól beszél angolul és franciául, valamint politikai vonalon is mozog, az nem én vagyok.)

A legjobban azonban az olyan kincsek tesznek boldoggá, mint az alábbi oldalon található írás, mely rólam szól és amit két képem ihletett:

http://ignotus87.blog.hu/tags/akvarell?tags=akvarell

 2008.03.05. 02:29 | ignotus87 | CICC-CICC

Belák Viktória egy lenyűgöző művész. Óriási hatással van rám. Örülök, hogy rátaláltam a képeire a neten.

a cica éneke

magányosan ül
épp leáldoz a nap
kék sötétbe borít
fényt az alkonyat
a bús gondolatok
egyre többen lesznek
baljós kezdete ez
egy zimankós estnek
fáj ahogy miákol
szívét dalba önti
magának énekel
őt nem hallja senki
akihez szól, egy távoli
csillagon lakik
róla álmodja ő
macskaálmait

a dolgok valódi természete

kettecskén
te és én
a mennybe létra vezet
menjünk! fogom kezed
te se zuhanhatsz le
én sem eshetek
együtt vagyunk mi
verhetetlenek

Amikor rátaláltam erre a blogbejegyzésre, nagyon boldog voltam. Ismeretlentől, ismeretlenül kapott ajándék volt. Köszönöm!

 Ez is bizonyítja, hogy...

"A ma megtett legapróbb
elmozdulásod holnap
drámaian új helyzet elé állít."

(Richard Bach)

S bár ez a helyzet egyáltalán nem volt drámai, de azért elgondolkodtató, hogy az életben sokszor jóval több múlik rajtunk, mint hisszük...

Olvastam valahol, hogy a dolgok, vagyis az élet úgy általában nem egyszerűen fekete vagy fehér, hanem szürke. Milliónyi árnyalatú szürke...

Igaz. Bár - mivel ez elég negatívan hangzik - ezt kiegészíteném úgy, hogy az élet nem egyszerűen fekete, fehér, sárga, piros, vagy kék... hiszen e három szín hozzáadásával egy többtónusú szivárvánnyá tágul a kép.

Az élet, a lelkek, a szituációk és az emberi kapcsolatok árnyaltak, általában nem egyértelműek. Akinek érzékeny a szeme vagy bonyolult a lelke, látja, érzi ezt...

Pedig sokszor úgy szeretnék tisztán látni, egyszerűen gondolkodni és vágyom arra, hogy időnként végre odakerüljön az a bizonyos pont a mondat végére. Legyen minden konkrét és egyértelmű; fekete, fehér, sárga, piros, vagy kék. Időnként vágyom rá... úgy minden sokkal könnyebb lenne.

Akkor most előre mész, vagy hátra? Vagy egész életedben ugyanazokat a köröket futod? Hajtod a leckéket és a feladatokat, melyeken - rosszul megoldva azokat - továbbléptél, hogy az élet egy új időpontban és szituációban újra és újra az utadba gördítse őket mindaddig, ameddig fel nem tudod számolni a nehézségeket, le nem tudod tenni a kereszted?

Az egyiknek sikerül, a másiknak nem. Van amikor sikerül, van amikor nem. Az út megannyi lehetőséget felajánlva halad, te pedig csak mész... Egyenesen, vagy kanyarogva, hegyeken, völgyeken át. Talán tartasz valahová. Akár ismert a cél akár nem, leágazások és megállók mindig vannak. Te is dönthetsz, hogy mikor és hol térsz le, időzöl el, vagy fordulsz vissza, hogy tegyél még egy kört...

Ha jobban belegondolsz; az egész életed rajtad múlik. Csak általában túl vak az ember és bizony sokszor valóban nem látszik a fától az erdő.

Váncsodi József, költő így folytatta Gábor szavait:

„ ... „Az életnek nincsenek keretei, nem valamely festett kép az élet, és nem is rőfös módra kimért távolság, mert a semmiből jön és a semmibe tart, legfeljebb magunkkal visszük a dohány kesernyés, ámde megnyugtató illatát a boncasztalra. Százezeregy esőcsepp közül melyik vagyok én […] A sorsok vékony, bármikor elszakadó fényes szálacskákkal kapcsolódnak egymáshoz, és ha úgy hozza a világtörténelmi helyzet, olyan finom pengéssel szakadnak el, ahogy az olimpiai bajnok combjában az aranyrost.” 

Szír Ernő sorai.
Vajon miről kellene most beszélnem? Az aggodalomról, vagy az örömről? Az aggodalomról. És az örömről.
Az alkotó ember számára az élet nagyobb része aggodalomból áll. A mit? Miért? Hogyan? Jól van-e? – kérdések tömkelege. Az alkotás utáni aggodalom, hogy a mű elbírja-e a mindenség próbáját. Néha ez borzalmas. De persze szükségszerű, mert ez az önostorozó állapot exponálja az újabb mérföldköveket.
A másik oldalon ott ragyog az öröm. Melyeket az olyan pillanatok lobbantanak lángra, mint ezek a mostaniak. Mikor az alkotás lázából kilépő ember érzi, megérte, és nem volt hiábavaló!
Van egy életfilozófiám erre. Tegyük fel, hogy egy felolvasóestre eljön negyven ember – a mai viszonylatban teltháznak számít – elolvasom a verseimet, tapsolnak, bólogatnak, ennyi. Aztán mindenki hazaballag. De ha már csak egyetlen egy is odajön utána, és megköszöni, hogy hallhatta, akkor már megérte a tengernyi aggodalom és lázas készülődés. Ehhez az is kell, hogy az a megérintett ember odajöjjön hozzám. Talán Viki is valami hasonlót érezhetett, miután elküldte néhány képét elektronikus levélben, és azt írhattam válaszul, hogy köszönöm az élményt.
Néhány szót a sárgarépákról. Képzeljük el, hogy az alkotó ember karotin-sárga korszakában van. Most teljesen mindegy, hogy a sárga szavak, vagy a sárga festékek használatának lázában ég-e. Ilyenkor az anyaföldben ragyogó, kitermelésre váró répákról még véletlenül sem a répaszüret égető szüksége jut eszébe, hanem sokkal inkább a kettéhasított növény lázban ragyogó színe. Ez a sárgarépa szín. Talán a környezetnek ezt a legnehezebb elfogadnia, vagy inkább megértenie.
De most a befogadásról szólnak ezek a pillanatok. Belák Viktória megengedi, hogy egy végigjárt útján a látogatók is sétáljanak. Kicsit fellebbenti a fátylat lelke mezítelenségéről. Becsüljük hát meg ezt a pillanatot. De ugyanakkor egy újabb indulás nullpontja is ez. És mindnyájunk felelőssége, hogy a vándorút megkezdése előtt felvértezzük a lelket bíztatással, jó szóval, saját tűzzel.

Ha volnál…
Belák Viktóriának

Ha volnál magányos,
elárvult bánat egy ráncban
meglelt, fénylő ölelés
egy sosem volt románcban
lenne miért lobbanva
lángtól hamuvá lenni.

Mikor mindent feledve
sebesen zuhansz a mélybe
esőcseppként, gyökéren át
juthatsz zöldellő terebélybe
fáknak magasába
hol megleled hazádat.

Felhőt, esőt feledve
légy szín a szivárványban
sziklává kövült titok
egy fénylő zárványban
hogy aggódó szívedben
térdre essen a kétely.

Most színeid dalolnak
és alszik a hétköznapi lárma
ecsetvonásaid táncoló mélyén
sokezernyi bénult lárva-
test pillangószárnyait
virággá bontja.”

Dunaszekcső, 2004-04-18

Bogi mondta rólam az iregi megnyitón:

"Mit is tanultam tőle?
Tanultam tőle türelmet és türelmetlenséget egyszerre. Türelmet – az alkotó türelmét, aki ha szükség van rá hetekig, hónapokig, évekig várja a pillanatot, amíg megérik benne az alkotás, a gondolat, a szó.
De türelmetlenséget, szorgalmat is tanultam, hisz’ ha megérett, akkor nincs idő várni, akkor alkotni kell, beszélni, festeni. "

Valami történik bennem, körülöttem, változom. Azt hiszem nincs idő várni, beszélni kell. Részben ezért indítottam el a blogot és ezért regisztráltam msn-en. De nem könnyű kiadni magam, még ilyen kicsit sem, ahogy egyelőre ezt teszem. Mégis szeretném. Régen füzetbe írtam naplót, de egy idő után belefáradtam a körmölésbe, a túl sok gondolatba, ami elborította a lapokat és - részben félve attól is, hogy elolvassák soraimat - abbahagytam ezt a dolgot. Most tudatosabb vagyok. Vannak dolgok, amiket szívesen elmesélnék és kész.

Később a képeimen keresztül üzentem, a kistizenkilenc egy festett napló. Ma is szívesen nézem végig az albumot, ami a képek fotóit tartalmazza.

Akik ismernek, hallhattak erről a bizonyos kistizenkilencről. Egy kiállítás volt itthon, Szekcsőn. Minden gondolatomat, lélegzetvételemet beleadtam és kihoztam magamból, az adott körülményekből a maximumot. Gábor nyitotta meg, kinek lent olvasható szavait egy költő barátom gondolatai zárták. Boldog voltam, hogy Ők beszéltek helyettem. Ráéreztek a dolgok ízére, Ők voltak a kapocs a közönség és köztem. Tolmácsoltak, segítettek az embereknek és nekem is. Úgy éreztem minden kerek és Nekik köszönhetően az történik, aminek történnie kell.

Ugyanakkor szörnyen szorongtam, és féltem. Régóta a saját magam által felvont falak között éltem, de ott ki kellett nyitnom az ajtót és fogadni a vendégeket, beszélgetni, egy kicsit kinyílni. Nem nagyon sikerült, a falak ma is állnak, de az ajtó talán már nincs kulcsra zárva.

A blogom pedig egy ablak, lehetővé teszi azt, hogy benézzen a házba az, aki akar.

Kicsit döcögősen indul ez a dolog. Pedig annyi mindent szeretnék mesélni. Nehéz kinyitni a zsilipet... hadd áradjon végre a gondolat és a szó. Addig is beszéljenek kicsit a barátaim helyettem és rólam. Életem első igazi kiállításának megnyitója mérföldkő volt és számomra nagy dolog. Gábor szavaiért ma is hálás vagyok.

"Kedves Művészetkedvelő Közönség!


Amikor felkérést kaptam ennek a kiállításnak a megnyitójára, azt gondoltam magamban, hogy hát mi sem lesz ennél egyszerűbb feladat és megtiszteltetés. Azután, ahogy az idő haladt előre, és ebben az időben betekintést nyerhettem az alkotás folyamatába és „hétköznapjaiba”, már éreztem, hogy nem lesz azért könnyű dolgom.
S úgy érzem, Önök is meglehetősen nehéz helyzetben vannak, ha a képekre nézve, az esztétikai élményen túl magyarázatot, vagy inkább választ szeretnének kapni arra a kérdésre, hogy mit is akart az alkotó mondani, mi az üzenet, mert látnivaló, hogy a képek többet hordoznak magukban, mint amit láttatnak. Na, de ne ugorjunk előre, essék néhány szó az alkotóról.
Belák Viktória Dunaszekcső, a mi lakóhelyünk szülötte és polgára, itt él és dolgozik közösségünkben, úgy is mondják ezt szépen, hogy a mienk. Fiatal és igen ígéretes művész – kijár neki e cím.
Fiatal és igen érzékeny lélek, és képeivel most ez az érzékeny lélek egyfelől betekintést enged oda, amit mindenki titkon titkolna: a lelkébe. Másfelől azonban láttat, hisz ez a titkos lélek – a teremtett mivoltunk, egyedisége és nagyszerűsége ellenére is – akkor szép és csak attól az, ha beszélhet. A festő a képeivel szólít meg bennünket, a képein keresztül mondja el, amit ő olyan sajátosan lát, és ezt mondja el nekünk.
Valljuk be, csak bátran: nem ilyen képekhez szokott a ma emberének szeme. Ha a festményre, mint műre gondolunk, akkor egyfelől: összhang, színvilág, portré, tájkép, csendélet, mondanivaló, stílus, és még sorolhatnám a műfaji és esztétikai jelzőket, jutnak eszünkbe. Másfelől azonban, hogy másfajta képekről is szó essék, autóutak mellett felállított óriásplakátok, színes magazinok sztárélettel foglalkozó fotósorozatai, vagy éppen egy aktuális háború, vagy terrorakció véres kockái futnak szemünk előtt.
És akkor adatik egy ilyen óra, amikor a képek láttán nem jut eszünkbe mindennapjaink szorongása és létfélelme. Amikor bár kérdez a kép, és gondolatokat indít el, mégsem a félelem a végső reakció. Amikor meleg színeket látunk, feketét meg végképp nem. Amikor kicsit mesevilágban érezzük magunkat, de mégsem mese, hiszen úgy érezzük: bár ez itt nem a valóság, mégis valamennyiünkkel megesett már a káprázat, valamennyien álmodtunk már szépet és egyben igazat is. Csak éppen megfesteni nem tudjuk soha, csak éppen szavakba nem tudjuk önteni megfelelően, és mindössze annyira futja: szép. Ilyen szépet már láttam, csak nem emlékszem, hol és mikor, lehet, hogy álmodtam, de az is lehet, hogy eddig nem formálódott képpé bennem, amit most itt valaki más, aki az Istentől erre tehetséget kapott megláttat velünk. "

...

...

"William Faulkner amerikai író az emberi élet nehézségeinek igen hiteles megformálója mondotta egyszer. „Mindannyian kudarcot vallottunk abban, hogy a tökéletességről szőtt álmunkhoz méltót alkossunk. Én ezért a lehetetlen megvalósításának ragyogó kudarcai alapján rangsorolom önmagunkat.”
Nagy bátorság és nagy kockázat is, amit Viktória e képek kiállításával vállalt. Hiszen úton van ő is, stílust, kifejezésformát, technikát keres, miközben eltökélt is: azt nem festi meg, ami az ő belső tükrén nem láttatódik. Amit ő visszaadni nem tud úgy, hogy abban ő ne lenne ott. Ő megrendelt témát a vevő kívánságainak megfelelően nem fest. Képet fest, vagyis amit ő lát meg, és amit ő nyújt át nekünk, hogy mi is megajándékozottak legyünk egy kicsit egy másik nézőponttal. Eddig a bátorság.
A kockázat az, hogy esetleg el kell, hogy hordozzon kritikát, bántást, értetlenséget. Szeretném bátorításul mondani, Neked Kedves Viktória, hogy mi nem művészettörténészek vagyunk és nem is kritikusok.
Őszinte lelkesedéssel és egyszerű kíváncsisággal jöttünk ide, megnézni képeidet és bár lehet, hogy csak az a szó tud eszünkbe jutni, hogy szép, azért ezt nem udvariasságból mondjuk.
Van ebben egy jó adag sóvárgás is, mi is szeretnénk nem mindig borzalmat és vért látni, mi is szeretnénk gyermekként a gyöngyláncon, ami a végtelenből lóg alá, hintázni, szeretnénk napfényben, áttetsző vízben tovasuhanni, jóságos manó lenni, a szenvedés helyett inkább gyönyörű napraforgók között élni, még ha szégyelljük is bevallani, hogy sokszor nincs már bátorságunk egy kedves szóval egy önzetlen szeretet megnyilvánulással azt elplántálni.
Szembesítenek ezek a képek bennünket elveszett és elvesztett álmainkkal, és ez fáj nekünk, szembesítenek, hogy mindez nem tűnt el csak előlünk elrejtetett. De talán annyira nem a fájdalomé, hanem inkább az örömé a végszó és így mindezt most meg tudjuk köszönni.
Köszönjük szépen! "


Szabó Gábor, református lelkész megnyitóbeszéde, mellyel útjára indította a kistizenkilencet.

Dunaszekcső, 2004-04-18

Létezik a tökéletes? Hiába igyekszem, nem jön el. Nincs tökéletes pillanat, tökéletes időzítés, tökéletes gondolat, élet, munka, semmi.
Régóta tervezem ezt. A blogot, ami én vagyok. Majd’ egy éve. Várok, hogy itt legyen az ideje... amikor lélekben felkészülve, a lehető legjobban ráhangolódva leírom az első szavakat. Nincs ilyen. Ez a pillanat nem az. De minden túl rövid ahhoz, hogy az ember csak várjon. Mi tanít és igazán értékes valójában? A cél, vagy az út? Minden változik, és ezt nehezen viselem, zavaros a kör és ködös a cél. Minden csak egy lépés. Én most megtettem az elsőt, hagyom…

…tanítson az út!

2008. július 13.