Nos, hát ezután hirtelen nehéz bármit mondani... Hatásos... :-)

Nade, Baudelaire-es kitérőnk után térjünk vissza a fotózáshoz. Tehát voltak akik nem örültek, és ennek hangot is adtak bőszen. Aligha hiszem, hogy vagdalkozásukat ne lehetne egy bizony érthető érvvel magyarázni: attól féltek, hogy a fotózással a festészet véget ért, mert egy olyan eszköz jutott birtokunkba mellyel a valóság oly hűen ábrázolható, mely hűségre semmilyen virtuóz mester sem képes. Félelmük érthető, bár szerencsére ezeddig be nem igazolódott.

A valóságban az történt, hogy mindkét „mesterség” megtalálta a maga útját. A fényképek mintegy dokumentumokként szolgálnak bennünket, és a legritkább esetben tulajdonítunk nekik a klasszikus értelemben művészi értéket (tisztelet a kivételnek, és minden fotóművésznek). A festészet sem kóborgott sokáig a soha nem létezett fájó ürességben, ahová a fotózás taszajtotta.

Témánk legizgalmasabb fordulópontjához értünk, s egyben visszakapcsolódunk korábban elkezdett ívünkbe: a 19. század végén a festészet tudatosan elfordult a közvetlen látványábrázolástól.

Egy dög

Meséld el, lelkem, a szép nyárhajnali látványt,
melybe ma szemünk ütközött:
Az ösvényforduló kavicsos homokágyán
váratlan egy iszonyu dög


nyitotta lábait cédán magasba lökve,
mig izzadt méreg járta át,
élénk, gúnyosan és semmivel sem törődve,
kipárolgással telt hasát.


A nap sugarai tán azért tündököltek
úgy e sülő szemét fölött,
hogy atomjaiban adják vissza a Földnek
azt, amit az egybekötött.


S e gőgös vázra mint nyiladozó virágra
nézett alá az ég szeme;
a bűz ereje az egész rétet bejárta,
azt hitted, elájulsz bele.


A mocskos has körül legyek dongtak, s belőle,
folyadékként és vastagon,
fekete légiók, pondrók jöttek, s nyüzsögve
másztak az élő rongyokon.


S mindez áradt, apadt, mint a hullám, s repesve
s gyöngyözve néha felszökellt:
a test bizonytalan dagadva-lélegezve
sokszorozott életre kelt.


S e világ muzsikált, halkan zizegve, lágyan,
mint futó szél a tó vizén,
vagy mint a mag, melyet a gabonaszitában
ütemre forgat a legény.


A széteső alak már-már nem volt, csak álom,
kusza vonalak tömege,
vázlat, melyet csak úgy fejez be majd a vásznon
a művész emlékezete.


Egy elijedt kutya a szirt mögé lapulva
nézett bennünket dühösen,
sóváran lesve a percet, amikor újra
lakmározhat a tetemen.


- És hiába, ilyen mocsok leszel, te drága,
ilyen ragály és borzalom,
szemeim csillaga, életem napvilága
te, lázam, üdvöm, angyalom!


Igen, ilyen leszel, te, nők között királynő,
az utolsó szentség után,
csontod penész eszi, húsodból vadvirág nő,
s kövér gyom burjánzik buján.


De mondd meg, édes, a féregnek, hogy e börtön
vad csókjaival megehet,
én őrzöm, isteni szép lényegükben őrzöm
elrothadt szerelmeimet!

Vincent tragikus kimenetelű, ámde sikeres útkeresése iránti tiszteletből, tartsunk egy rövid szünetet a történeti ív felrajzolásában és lépjünk egyet hátrébb, egy másik mese kezdetéhez (ezt a mesét nem fogom befejezni, nem témám ugyanis, de gazdag irodalma, és mindenki képzelőereje könnyen kiegészítheti majd).

És lőn fényképezés... És mondotta az emberiség, hogy ez jó...

A szigorúan tudományos tényeket talán sokan ismerik: az egyik forrás szerint 1838-ban (hónapot, napot ez nem említ), a másik szerint pedig 1839. január 7.-én a Francia Tudományos Akadémián bejelentették, hogy Daguerre feltalálta a fényképezést. Végül is ennyit a szigorúan tudományos tényekről, amúgy pedig a helyszín és a személy stimmel, úgyhogy nincs különösebb okom zsörtölődni talán.

A következő fontos dátum 1839. augusztus 19.-e, amikor is a Francia Tudományos Akadémia és a Képzőművészeti Akadémia közösen megtartott ülésén Daguerre bemutatta, különös érzékenységről tanúságot téve, a dagerrotípiának elnevezett eljárás lényegét.

Úgy körülbelül ennyit terveztem mondani a fényképezés kétségkívül izgalmas történetéről, és már léphetünk is tovább szigorúan előre, megközelítve e bejegyzés célját: hogyan hatott a fényképezés (konzervatívabb elnevezésekhez ragaszkodó olvasók kedvéért: fotográfia) megjelenése a témánkul választott képzőművészetre, ezen belül pedig a festészetre? Mi volt a reakció?

Nos, mint az kiszámítható, mi több, nagy bizonyossággal várható volt: alapvetően kétféle reakcióval találkozhattunk ha a kor emberének véleményét kérdeztük volna Párizs utcáin. És következő megmondásom sem fog talán senkit sem meglepni: az egyik csoport nem örült (olyannyira, hogy tőlük, illetve egyik jeles-neves képviselőjüktől idézni leszek kénytelen), a másik csoport pedig örült.

Az ellenzés és nem-örülés izgalmas dolog, mert esetleg szóra bírja a személyt (mostanában arra is sok példát látok, hogy a támogatás és örülés is forradalmi beszéd-hullámmal jár, de ezt most hagyjuk). Inkább térjünk rá a fent már megígért idézetre, mely stílusosan és meglehetős szókimondással sűríti az ellenzők táborának mindösszes érzelmeit a fotográfiával kapcsolatban.

„Egy bosszúálló isten meghallgatta a sokaság imáját. Daguerre-t küldte a földre messiásként. A tömeg erre azt mondta: Minthogy a fotográfia teljes mértékben garantálja a hőn óhajtott pontosságot (azt hiszik a szerencsétlenek!) - a fotográfia művészet. Ettől kezdve a szennyes tömeg egyetlen hatalmas Narcissusként ostromolja ezt az ipart, hogy undok képében gyönyörködhessen a fémlemezen.”

Továbbá:
„Ha megengedjük a fotográfia mesterségének, hogy egyben-másban helyettesítse a művészetet a tömeg műveletlensége révén, melyben természetes szövetségesre lelt, hamarosan elemészti, vagy teljesen kitúrja helyéről.”

És végül hulljék le a lepel az idézet mondójáról, mert bár témánktól talán idegen, mégis oly érdekes és meglepő: Charles Baudelaire-ről (1821-1867) van szó, akit méltán tekinthetünk világirodalmunk egyik legjelentősebb alakjának. Szubjektív készülök lenni, aki érzékeny erre, kérem ugorjon egy bekezdést. Hogyan lehetséges, hogy a világirodalom egyik legszebb és legborzasztóbb, már-már undorító, na jó, mondjuk ki, undorító szerelmes versének írója, aki mint az ebből az opuszból is kiderül, hát nem ragaszkodott éppen a konvcenciókhoz, mégis ekkora butaságot mond? Ha már így elhúztam a mézesmadzagot, végül is művészet ez is, csak ők nem ecsettel „művésznek”, hát álljon itt teljes terjedelmében Charles Baudelaire Egy dög című verse (fordította Szabó Lőrinc) – külön bejegyzésként.

Mielőtt bárki pálcát törne, rögtön az elején leszögezem, én valójában nagyon szeretem van Gogh mestert. Ugyanakkor azt is be kell hogy valljam, hatását kicsinyt túlbecsültnek tartom. De félredobván saját preferenciáimat, egy egész bejegyzést szentelek életének és műveinek, persze könnyen lehet, hogy kicsit szubjektív leszek a róla szóló adathalmaz bizonyos részeinek idecitálásában.

Vincent kalandos-tragikus élete és művei:

Vincent van Gogh 1853. március 30.-án született Groot-Zundertben, Hollandiában. Édesapja református lelkipásztor, maga Vincent is mélyen hívő ember, 23 éves korában még pap szeretne lenni és teológiát tanul. Öt testvére közül Theo-val a legszorosabb a kapcsolata, az ő testvéri szeretete és gondoskodása végigkíséri rövid életét.

Gyerekkorát a legkülönbözőbb internátusokban és nevelők mellett töltötte, ahol és akiktől több nyelven megtanult, valamint rajzórákat vett. Ezekből az időkből származnak első rajzai. 16 éves amikor elkezd dolgozni, ennek kapcsán bejárja Európa nagyvárosait: dolgozott Hágában, Brüsszelben, Londonban és Párizsban is. 1876-ban úgy határoz, hogy édesapja lelkipásztori hivatását kivánja folytatni, ezért hazatér és teológiát tanul. Egyházi felettesei a belga Borinege-be küldik, ahol gyerekeket tanít írni és olvasni, betegeket ápol, szabadidejében pedig rajzol. Négy év múlva tér haza újból, ekkor családja, és főleg Theo bíztatására, folytatja a festészetet. Egy családi viszály következtében (édesapjával keveredett konfliktusba) újból költözik, ezúttal újra Hágába, ahol Theo segítségével műtermet rendez be, és ismerkedik a különböző festészeti technikákkal. Az antwerpeni akadémián rácsodálkozása a japán metszetekre, pályafutása végéig tartó komoly hatás (többet le is másolt közülük).

Sűrű utazásokkal tarkított életének következő állomása Párizs, az évszám 1886. Theo-nál tett rövid látogatása, egy hasonlóan rövid impresszionista és pointilista korszakot eredményez karrierjében.

Paris Seen from Vincent's Room in the Rue Lepic (1887)

The Seine with the Pont de la Grande Jatte (1887)

1888-ban indul tovább, életének talán legfontosabb helyszínére, Arles-ba.

Vészjósló szavai testvérének írt leveléből:
„Érzem, hogy a lelki megsemmisülésig és a testi kiürülésig alkotnom kell, éppen azért, mert egyáltalán nincs semmilyen eszközöm, hogy valaha is vissza tudjam téríteni kiadásainkat.”

Majd kicsivel később, ismét testvéréhez szólva:
„Képeimnek nincs értékük; nekem természetesen nagyon sokba kerülnek, néha talán még a véremet és az agyamat is követelelik.”

Ha nem is konkrétan bankjegyekkel fizette meg festészetének „ellenértékét” más módon azért annál inkább. Ahogyan ő maga is sejtette, az efajta önpusztító életmód (alkohol, kávé, cigaretta mértéktelen fogyasztása) előbb vagy utóbb tönkreteszi őt. Erre, mondhatjuk, nem kellett sokáig várnia...

Bizalmas/szerelmetes viszonyáról a színekkel e szép szavakkal számol be Theonak:
„Ha minden színt intenzívvé teszünk, tökéletes a béke és a harmónia. Ugyanaz történik, mint a wagneri zenében: a nagyzenekari előadás miatt a hangok korántsem veszítik el bensőségességüket. Ám mindenki inkább a napos és színpompás atmoszférát szíveli, s gyakran gondolok arra, hogy a jövőben a festők a trópusokra települnek át.”

Van Gogh's Bedroom in Arles (1888)

The All-Knight Café at Arles (1888)

Café Terrace at Night (1888) - A Place du Forumon lévő kávéház terasza éjjel Arles-ban

Arles-i magányának csökkentésére Gauguint hívja társául. Kis kommunájuk egyészen jól tud működni amig Vincent idegállapota romlani nem kezd.

Gauguin's Chair with Books and Candle (1888)

Talán a világtörténelem leghíresebb festő-vitája okozza szakításukat: egy veszekedés során van Gogh késsel támad Gauguin-re, aki sikeresen elmenekül. Vincent minden bizonnyal nem tudta megfelelőképpen feldolgozni a konfliktust, ezért öncsonkított: otthonában levágta az egyik fülét. Ekkor kerül először elmegyógyintézetbe. E szomorú momentumot követően már soha nem volt egészséges. Viszonylag nyugodt pillanataiban megszállottan festett, de a béke általában nem volt nem tartós, hallucinációk és epilepsziás rohamok gyötörték.

Self-portrait with a Pipe (1889-1890)

The Starry Night (1889)

Életének utolsó állomása: Auvers-sur-Oise, ahová Dr. Gachet meghívására érkezett 1890. május 23.-án. A műkedvelő orvos és páciense hamarosan barátokká válnak, Vincent állapota rohamosan javul. Kedveli a város hangulatát, a házakat és a tájat festi életének utolsó két hónapjában (több mint 80 festmény született ez idő alatt). Theo és családja hamarosan meglátogatják őt, és egy igazán szép napot töltenek el együtt. A Vincent környezetében élők lassan bizakodni kezdenek.

A Road in Auvers after the Rain (1890)

 

Road with Man Walking, Carrige, Cypress, Star and Crescend Moon (1890)

A hamarosan bekövetkező tragédia első lépéseként az orvos gyógyultnak nyilvánította. Július 27.-én este elmegy sétálni, majd zaklatottan tér haza. Az otthonául szolgáló kis kávézó tulajdonosai veszik észre, hogy komoly fájdalmak gyötrik, és orvost hívnak hozzá. Vincent beismeri, hogy mellbe lőtte magát. Az orvos bár a sebet ellátja, a golyót nem tudja eltávolítani. Életének utolsó két napját egész napos pipázással és Theo-val töltötte, aki miután értesítették a tragédiáról rögtön elindult hozzá. Vincent van Gogh sírját Auvers-ben barátai kedvenc virágaival borították be: napraforgókkal és dáliával.

Theo-t oly mértékben megviselte szeretett testvérének halála, hogy saját egészsége is megromlott. Nemsokára követte őt: 1891. január 25.-én halt meg Utrecht-ben. Theo testvére mellett nyugszik Auvers-ben.

Mielőtt rátérnék a méltán híres és nagyratartott, hovatovább időrendben is következő van Gogh-ra, érdemes tennem egy kitérőt egy nagyon érdekes festészet-technikai próbálkozás felé, melyet pointilizmus néven ismer a világ.

Miközben az impresszionisták a saját házuk táján tették a dolgukat, és Cézanne is elvolt birtokán a feladat súlyától terhelten, jött egy fiatalember, nevezzük csak egyszerűen Georges-nak, hiszen így hívták, aki fogta magát és kitalált valami egészen mást. Persze, Seurat sem indult alapok nélkül, jól ismerte az impresszionista hagyományokat, és használta is őket. Megoldásának újszerűsége szigorúan tudományos alapokon nyugszik: a tudományos színelméleten egyrészt, és a Chevreul-féle szimultán kontraszt törvényen másrészt. Ezeknek megfelelően Georges azt gondolta, hogy egyrészt ha egymás mellé pöttyözi képein az alapszíneket, úgymint kék, vörös és sárga, akkor azok a néző számára a párosítástól függően már mint lila, zöld illetve narancs fognak leképeződni. Másrészt azt is gondolta, hogy a kiegészítő színpárok (mint például a kék és a narancs) egymás mellé kerülve felerősíték egymás színét, illetve a színek intenzitását. Be kell látnunk, már csak a tudományos „támaszték” okán is, nem tévedett. Képein nagyszerűen és pontosan állnak össze a nem megfestett formák, megfestett formákká. Egyetlen kritika azért érheti Georgesunkat is. A pöttyözés és színpárosítás láthatóan csak a végletekig leegyszerűsített formákon működött jól, bonyolult és kidolgozott körvanalakat nem tesz lehetővé. Sebaj, Georges képeit úgy szeretjük, ahogy vannak!

És mi is lehetne más az illesztett kép? Persze: A Sunday on La Grande Jatte by Georges Seurat

Rögtön a legelején érdemes röviden körüljárni, hogy miért és hogyan mozdult el a festészet a szigorú akadémiai szabályok követésétől, valami szabadabb és sokkal kevésbé kötött ábrázolásmód felé.

E. H. Gombrich: A művészet története című könyvében így ír a jelenség kezdeteiről:
„...nem ilyen egyszerű azonban megmagyarázni azt az elégedetlenséget, amelyet a fiatal művészek a 19. század festészeti eredményei iránt éreztek a korszak vége felé. Mégis fontos, hogy megértsük az elégedetlenség gyökereit, mert ebből az érzésből fakadtak azok a különféle irányzatok, amelyeket ma általában „modern művészet” névvel illetünk. Sokan talán az impresszionistákat tartják az első modern művészeknek, amiért ők tagadtak meg először bizonyos akadémiai szabályokat. … [a fiatal impresszionisták] a konzervatív művészekkel [azonban] nem a művészet célkitűzéseiről vitáztak, hanem csakis a módszerekről. A színreflexek felfedezése, az oldott ecsetkezeléssel való kísérletezés végső soron még mindig a vizuális benyomásra adott válasz tökéletesebb lehetőségeit kereste.”

Tehát az impresszionisták megtették ugyan az első lépéseket, de ezek csak lépések voltak egy hosszú út kezdetén. Művészetüket nem fogadta kitörő lelkesedéssel a más látványhoz szokott kényes francia közönség. Az első impresszionistának tekinthető képeket éppen ezért egy botrányszagú kiállításon a „Visszautasítottak Szalonján” állították ki (a párizsi „hivatalos” tárlat, a Szalon mellett megrendezett ellen-kiállítás, ahol azok képei is megjelenhettek akiket a Szalonról kizsűrízett az „értő” bírálat).

Monet: Houses of Parliament, London

Renoir: Banks of the Seine at Asnieres

Persze, maguk az impresszionisták is tudták, hogy egyetlen probléma megoldása számos új problémát hoz magával. Az hogy nem a „tudottat” festjük, csak a „látottat”, még csak a kezdet.

Cézanne Aix-en-Provence-ban festett látszólagos nyugalomban, azonban hatalmas megszállottsággal, hogy megtegye a következő lépést. Szerette és értette az impresszionista célkitűzéseket, de többre vágyott ennél. Mindennél többre becsülte a régi mesterek „valódi kompozícióit”. Ő is a látottat akarta megfesteni, viszont rendre, rendezettségre is vágyott. Letisztult, tökéletes egyensúlyt szeretett volna képein megmutatni; erős és élénk színek használata mellett. Nehéz feladat, mely nyugodtan mondhatjuk, fogságban tartotta Cézanne-t. Szerencsés véletlen, vagy a kitartó alkotói munka eredménye vajon, nem tudjuk. Amit tudunk, hogy sikerült! Cézanne tájképei világosak, és mégis színesek. A látottat ábrázolják, mégsem kaotikusak, sőt! Képein az impresszió és a rend uralkodik. Szeretjük őket! :-)

Cézanne: Mount Sainte-Victoire Seen from Bellevue

Folytatása következik...

Nem voltam rajzolós kisgyerek, illetve nem így emlékszem saját magamra. Tanítónős, és doktornős kisgyerek voltam. Így visszagondolva, persze könnyű rekonstruálni a történelmet, valószínűleg azért nem voltam, mert már volt egy rajzolós "nagy gyerek" a családban, az édesanyám. Komoly tehetséggel nehéz veresenyezni, ha magunknak éppen semennyi sincs. Ellenben a tehetség nyilvánvaló ténye, és annak eredménye mindig lenyűgözött. (Például hosszú ideig díszítette a szobán falát egy Vasarely kép, amelyet ő festett, ezt imádtam.) Akkor még fel nem ismert vonzalmam tehát így kezdődött, majd hosszú ideig kénytelen volt háttérbe szorulni. Még csak különösebb hiányérzetem sem volt: nem analizáltam magam órákon át, hogy mi az a különös űr amit érzek, és amely állandóan nyomaszt. Nem volt űr, nem volt nyomasztás. Kamaszkorában kinek van?

Ehhez képest óriási változást hozott első Olaszországban tett látogatásom. Firenze egy máig elmesélhetetlen sokk számomra. Vagy valami sokk-szerű. Forradalmi. Illetve hasonló "nagy" szavak. Én nem hiszek abban, hogy hirtelen minden megváltozhat egy idegen hatás okozataként egy ember életében egyik pillanatról a másikra. Van a hatás, van egy érdekes új érzés, hangulat vagy bármilyen eredménye ennek a hatásnak. Pár nap elteltével pedig majd kiderül, hogy változik e egyáltalán bármi, vagy kioltja az egészet valami más. És ha változik, akkor szerintem mindenképpen fokozatosan, talán észre sem lehet venni. Nálam mindenesetre így történt. Gyakrabban megnéztem a művészeti témájú könyveket a könyvesboltban. A témák jobb megértése miatt nekiültem a Bibliának. Festményeket nézegettem az interneten. Egyszercsak lett kedvenc korszakom, amelyre nagyon büszke voltam, mondogattam is mindenkinek, úgy hívják, reneszánsz ... (Ez később elmúlt, és mindig az volt a kedvenc korszakom, amelyről éppen akkor olvastam. Amatőr...?!)

Legközelebb: mit szeretek olyan nagyon a reneszánszban? Vagy nem. De egy ilyen rész mindenképpen lesz!

Hello, and welcome in my blog. I am Linda and I live in Hungary. What you should know about me? I really love arts... :-))