ROMÁN GYÖRGY (1903-1981) művészetének kulcsszava az élmény. Ennek hatására keletkezik a mű, és ezt az élményt hivatott közvetíteni. Az élmény sokféle lehet. Például valami látott dolog (pesti bérház, táj, kislány kutyával, kirakat); hangulat (egy csavargás vagy egy vurstli emléke); egy fantáziakép, illetve képzettársítás (ólomkatona, a lelógó fekete bajusz, a macskák). Román a legapróbb mozdulatokban megbúvó élményt is képes érzékelni és befogadni, mert egész életében megőrizte azt a rendkívüli fogékonyságot, amely a gyermekekre jellemző. Művészi világa annyira öntörvényű, önmagából fakadó, hogy semmilyen művészettörténeti kategóriába nem helyezhető. Siketnémaságából is adódó magánya ellenére a kor légkörében élt, érzékeny szelleme felfogta az őt körülvevő világ ellentmondásait, visszásságait. Képein ezek felett ítélkezik, a "piszok ellen" küzd, azt akarja az emberek belsejében is, a külső világban is megsemmisíteni.

Román György képeit az élmény festi, nem az ecset. A gyermekkor élménye az, ami olyan erős, hogy "ennek fátyolán át látja a mindenséget", s annak ellenére, hogy "felnőtt korában átmegy a hét poklon, az élmény teljes intenzitásával és aktualitásával marad meg benne." Ha Román közel akarunk kerülni, akkor a gyermekkor kapuján kell kopogtatnunk. Gyermeki álmait, rettegéseit, vágyait és rezdüléseit ismerve léphetünk csak be a "betegségországba", az ő sajátosan egyéni és nem gyermeki világába, amelyből egész lénye, művészete táplálkozik. Ez a korai élményegyüttes az ő divatoktól és izmusoktól mentes egyszemélyes, különbejáratú akadémiája, s így, bár tanulta a festészetet, mégis a főiskolai tanulmányai, vagy a felnőttkor történései feloldódnak a gyermekkor elementáris erővel feltörő, folytonos áradásában. (...)

"Mázsás súlyú" emlékeinek forrása a Józsefváros, ahol 1903-ban egy különösebben nem szerencsés kereskedő első gyermekeként született. Itt a Dalnok utcában "közepes polgári jómód" állapotában élt a később egy kislánnyal teljessé váló család. Környezetük, a bágyadt, poros "gang-város" az évek folyamán összes apró részletével és ellentmondásával belevésődött agyának minden zugába, hogy a lecsúszott, vegetáló emberek látványa a betegestől, a nyomortól való irtózásra késztessék, hogy az utcalányok bujaságai erkölcsét edzzék, hogy az odvas fogként tátongó, borongós udvarok, zugok és a rejtélyes Városliget fantáziáját korbácsolják, hogy képeinek tereit a bérkaszárnyák, lépcsőházak és körfolyosók kuszasága adja, s hogy színeinek fojtó sötétjeit a "barna, pamutszerű félhomályba" burkolózó szobabelsők keverjék ki. "Magas hátú ripszdívány, emeletes kredenc, nagy terítővel letakart kettős ágy, no meg a többi kellékek úgy bújtak meg e lakások függönyei mélyén, akárha egy vakondok bútorozta volna be a lakását fénytől, naptól, levegőtől minél távolabb... Ilyennek látom most is a tájat." - írja.

De ami igazán drámaivá gerjesztette ezt a petróleumlámpás árnyvilágot, az a siketség, az abból fakadó elszigeteltség. Kétéves korában nyaralás közben napszúrás kapott és az azt követő agyhártyagyulladás elpusztította hallását, sőt egy időre mindkét lábát is megbénította. De az igazi bénultság lelkében keletkezett, hiszen okos, magyarázó szavak nélkül értelme fuldoklóként merült el a látnivalók jelentéskáoszában. (...)

De ahogy először csak a földön csúszva-mászva, majd rogyadozó lábbal botladozva, később a szakadatlan küszködés eredményeképpen megtanult járni, úgy sajátította el lényéből áradó hihetetlen akaraterejével a beszéd tudományát is. Ez a rendkívüli akarat volt az, ami a fantázia mellett segített neki, hogy élete ne süppedjen bele a vegetálás ragadós mocsarába. Az állandó küzdés és a képzelet volt fejlődésének motorja. (...)

Hogy miért nem tartja lényegesnek művei technikai kidolgozását, arra nagybátyja ad választ: "Olyan képek jelenülnek meg fantáziájában, amelyet meggyőzően láthatóvá tenni csak nagy mesterségbeli tudással lehetne. Viszont valószínű, hogy azzal az ábrázolás elvesztené élményszerűségét, vagis azt, ami megragadó benne. Szinte a gyermek önkéntelenségével és merészségével kísérli meg Román György a megábrázolhatatlan ábrázolását". Ennek ellenére Elek Artúr nehezen tudja elfogadni ezt a felfogást, hiszen így folytatja: "Annyira az élmény tárgyi tartalma a fontos neki, hogy a festői kialakítását el-elhanyagolja".

Németh Lajos szerint: "Ezt az életművet nem lehet semmivel sem összevetni, nem lehet megkeresni helyét a modern magyar vagy egyetemes művészet irányzatai között, nem lehet megtalálni a modern művészet koordináta rendszerében azt a metszéspontot, amely mellé odabiggyeszthetnénk: ez itt Román György művészetének helye." (részletek Kolozsváry Marianna ROMÁN GYÖRGY című könyvéből)

A Képzőművészeti Főiskolán Réti István növendéke volt, közben egy évig Münchenben tanult. 1934-től 1937-ig Sanghajban és Tokióban élt. A Távol-Keleten cukorkakészítő kisiparosként tartotta fenn magát, miközben kemény sportokat űzött, többek között professzionista ökölvívó volt. Kalandos élete nem gátolta meg a festésben: 1932-ben az Ernst Múzeumban volt az első nagyobb szabású kiállítása, 1958-ban és 1983-ban a Műcsarnokban mutatta be munkáit.
Noha főiskolát végzett, festői látásmódjában olyan üde, gyermeki vonást őrzött meg, mely a naiv festőkhöz sodorta közel. Képein nem mindennapi élményeit, álmait, fantasztikus ábránképeit és gyermekkori emlékeit örökítette meg holt humorral, hol keserűséggel, de minding szívbemarkoló költői sejtelmességgel. A művek tartalma ezért mindig többrétegű: elbájoló és kegyetlen, nosztalgikus és szorongásos, reális és irracionális. Életbölcsesség és ösztönösség találkozik össze bennük úgy, hogy az emberi megrendülések bele vannak olvasztva a gyermeki kedély széles áramába.