Az első perctől fogva világos volt, hogy az aktjaiban már klasszikus festői vértezetben előlépő Lajta számára a hagyomány nem pusztán posztmodern idézet, elegáns dekoráció, hanem olyan megélt, elsajátított tudás, amely szervesen beépül a kortárs, a klasszikus és késő modern piktúra elemeit is integráló festői nyelvébe, ikonográfiájába. Lajta ugyanis a jelenkori ember hétköznapi életét festi, mégsem realista, hiszen minden helyszíne és tárgya, a kocsmától a fürdőszobán át a Szigetig, az ajtótól, a korláttól az almáig és a létráig szimbolikus. Csakhogy ez a szimbolizmus rejtett, a modernizmusból örökölt minimalizmus fala mögé bújtatott. 2000-ig festett enteriőr-jelenetein a már-már kopár tér és néhány, egyszerű tárgy között felbukkanó, nagyrészt női modelljei passzívak, szinte tétlenek, a legegyszerűbb cselekvéseket, még inkább hétköznapi, öntudatlan mozdulatokat végeznek, lehajolnak, begubóznak, fekszenek, ücsörögnek, iszogatva, cigarettázva kontemplálnak. Figuráinak visszafogott mozdulatai, csöndes jelenléte, testük kisugárzása, metakommunikációja élettörténeteket sejtet, ám azok sosem egyértelműek, beazonosíthatóak. A jelentés lebegtetésével és a kép egészének minimalizmusával Lajta el tudja kerülni a pátoszt és a direkt szimbolizmust, amit a modern művészet az akadémizmusban elcsépeltnek és hiteltelennek érzett. 2000 után festett szabadtéri tömegjeleneteiben is csak a téma, a szereplők száma és a helyszín, de nem az egyes alakok magukba zártsága, passzivitása és a kép szemléletmódjának meditatív jellege változott. A megfigyelő világhoz való hozzáállása, pozíciója azonos maradt.
Bár szigorú értelemben nem realista, Lajta ragaszkodik az eredeti, személyesen megélt látványhoz, vizuális benyomáshoz, amit a fotó nem tud a maga teljességében visszaadni. Ezért belső térben vagy műteremben „játszódó” jeleneteinél mindig élő modelleket fest, pontosabb kifejezés, hogy modellekkel dolgozik, mivel együttműködésükben az alkotásba képei „alanyait” is bevonja, s önkéntelen mozdulataikat „befogadja” kompozícióiba. Ilyen módon művész és modell viszonya kölcsönösségen és nem hierarchián alapul, mint a klasszikus és modern festészetben. Kocsmai, koncert- és egyéb szabadtéri kompozíciói esetében helyszínen készített gyors vázlatait, skicceit, emlékképeit, illetve a végleges mű részleteit kidolgozó tus-, akvarell- és olajtanulmányait használja, s csak a legszükségesebb esetben, például tömegjelenetek ábrázolásakor támaszkodik maga által készített fényképekre. Intuíció, látvány és emlékezés egységén alapuló felfogása a klasszikus festői hagyományt idézi, de abból az önmaga számára kidolgozott, festői törekvését elméletileg is megalapozó, a külső és belső valóság képeit egyesítő „realizmus” fogalomból is fakad, amelyet éppen az Éjfél (1995) című képének festésével párhuzamosan, R.B. Kitajról, a kiemelkedő angol-amerikai festőről szóló tanulmányában körvonalazott. ( – )
Lajta értelmezésében a festő számára elérhető valóságot tehát a belső és külső képek egybeszövése teremtheti meg. „Minden azon múlik, hogy a festő milyen képeket, emlékeket, történeteket, drámákat hoz fel magából, és az adott pillanatban hogyan társítja ahhoz a tárgyhoz, amin éppen dolgozik.”
Lajta kifinomult szellemi orientációjában, a klasszikus festészet felvállalásában, a trendi, nyugati előképek helyett a személyes, egyéni élményekre és a festői tradícióra való hagyatkozásban érzékelhető volt egyfajta reflexió a hazai művészeti életre, melyet a festészetben ekkoriban a formalizmusba fulladt késő-modern absztrakció és a nem kevésbé kiüresedett transzavantgárd újfestészet különböző formái domináltak. Ugyanakkor nem szállt direkt módon szembe a modernizmussal és a „radikális eklektikával”, inkább a posztmodern dekonstrukció eljárásához hasonlóan egy önálló választásain alapuló, a hazai main streamtől távol eső, a klasszikus, modern és kortárs piktúra területei között szabadon mozgó festői paradigmát dolgozott ki. ( – )
Elméleti megnyilatkozásai elfogulatlanságát, a modern, posztmodern és posztmodern utáni szemléletmód közötti szabad mozgását mutatják. Egyben azt is jelzik, hogy nem valamilyen eredendő, doktriner konzervativizmus, hanem éppen a kortárs művészet problémáiból leszűrt tanulságok vezették a klasszikus festészet felé. Nem mintha az anakronizmus vádja akár a modernizmus felől is megállná a helyét. Lajta festészetének ugyanis a modern ember és világkép kulcsmotívuma, a camus-i elidegenedés, a társas magány, a tömegben elveszett, kiüresedett, tétován közösséget kereső, de sosem találó ember adja az alaptémáját. Nem véletlen, hogy alakjait, a kezdetektől máig olyan helyszíneken vezeti keresztül, mint a váróterem, a kocsma, a borozó, a művész- és alternatív kávéház, a disco, a techno felvonulás vagy a goa parti.
Modern és posztmodern elemek egymást megkérdőjelező feszültsége jellemzi pályájának azt az első tíz évét is, ami a hagyományos festői értékek „újrahasznosítását”, a tárgy visszaszerzésének kísérletét megelőzte. A folyamatos keresés során széles szellemi-művészi spektrumot járt be, s éppen ez hitelesíti 1995 utáni érett periódusát.

Részletek Sturcz János „A teremtő fénytől a szenvedő testig – Lajta Gábor festői útja 1986-tól napjainkig” című tanulmányából