Elek Artúr: Karlovszky Bertalan

Ifjabb éveiben Karlovszky Bertalan neve a francia finomságot és ízlést jelentette művészeti életünkben. Sok esztendőt töltött Párizsban és azontúl is többféle kötelék fűzte oda. Mint Benczúr Gyula tanítványa került ki Munkácsy mellé, és neki is tanítványa lett. Beszélik róla, hogy miként más fiatal magyaroknak, a mester képeinek amerikai megrendelésre készült replikáiban neki is nagy része jutott. Beszélik azt is, hogy Karlovszky bámulatosan tudta Munkácsy festői stílusát utánozni. Akárhogy is, Munkácsy hatása nem hagyott nyomot későbbi önálló művészetén. Itthon még sokáig körüllebegte Munkácsy fényudvarának világossága. Kicsiny méretű, Meissonnier finomságára emlékeztető aprólékos technikájú történeti jelmezes gentreképeket festegetett. Majd mint arcképfestőről esett róla sok szó, mikor kiállította Kossuth Lajosról Torinóban festett arcképét. (A Műcsarnokba akkoriban a lojalitás még be nem bocsátotta a nagy száműzött képe mását.) A kritika mint új tettet, mint merészséget csodálta, vagy rótta meg a képnek világos szürke hátterét.

Talán ennek az arcképének sikere tette utóbb arcképek festőjévé Karlovszkyt. A genre festését az évek múltán teljesen abbahagyta, s keresett festője lett polgári és főúri hírességeknek, öreg uraknak és ifjú hölgyeknek. Közben az idő nyomtalanul haladt el művészete fölött. Alkotó erejét, kifejező képességét kikezdetlenül hagyta. Nem nagyon sok az, amit élete során alkotott, de erejének gyöngülése nélkül való. Művészetének sok a híve, sok az ellenese, de elvitatni nem lehet tőle azt, hogy művészetének jelleme van, stílusa, olyan tulajdonságai, melyeket más művész sajátságaival össze nem lehet téveszteni.

Egy bizonyos: a franciásság jelzője nem illik művészetére. Inkább a németességé. Mert akármennyire ecsettel készült képek is arcképei, akármennyi rajtuk a hajdan cseppfolyós festék, jellemük szerint mégis rajzos elképzelések. A fej, mely elé a művész leül, hogy megfesse, nem színes mivoltával ragadja meg érdeklődését: miután megnézte, és szemét behunyta utána, nem mint színes emlék ül meg képzeletében, hanem mint vonalak váza, a domború forma mint vonalak összessége folytatja életét emlékezetében.

A vonal iránt való érdeklődése az oka annak, hogy az olyan fejek megábrázolása, melyek a domború formák lágy átmenettel folynak össze, amelyeken nincsenek markáns kiszögellések, sem hepehupák, sem árkok és barázdák, szóval a szép női fejeké, általában kevésbé sikerül Karlovszkynak. Holott másrészt ecsethúzásának módja, az aprólékos szeretet, mellyel szinte végigsimogatja modelljeit és keresvén keresi ami tetszetős rajtuk, mintha éppen a sima szép arcok ábrázolására tenné szemét és kezét alkalmassá.

De a férfiarcok közül is inkább azok fogják meg Karlovszky érdeklődését, melyeken a formák mentül több részre bomlanak fel: a ráncos bőrű, száz barázdás öregemberek feje. Azokon mintha az ígéret földjén járna ecsetje. Az arc ráncai és gyűrődései között mint a maga labirintusában otthonos élvező időzik el, minden hajszálerecske fontos ott neki, minden bőrtüremlés megköti figyelmét. Legtöbb esetben megfeledkezik közöttük arról, hogy az arc, vagy a kéz, amelynek véletlen homorodásai és dudorodásai annyira elfoglalják, valójában csak egy-egy része az egésznek: annak az embernek, kit a vásznon élettel megeleveníteni a festői feladata. Az egész helyett a sötét háttéren egy-egy megvilágított foltot látunk fényleni: az arcot, a két kezet, melyet mintha úgy tűztek volna a fekete ruhára. Közelről megnézve az ilyen képek - Kléh István, Pallavicini Ede őrgróf, Andrássy Gyula gróf és mások arcképei - mesterművei a részletkidolgozásnak, valóságos domború térképei emberi fejek és kezek függőleges tagozódásának, meglepik és meg is vesztegetik a szemet mindannak feltárásával és hangsúlyozásával, ami azokon a ruhátlan testrészeken emberi szemmel egyáltalán meglátható. De egész embert nem mutatnak: hogy az arc és a kéz arány és szerkezet dolgában miként függ össze a testnek ruhában elrejtett részeivel, arra nézve nem tájékoztatnak ezek az arcképei. Rajtuk a szinte természetellenesen eleven fej és kéz úgy hat, mint a törzstől elválasztott részek, melyeken az idegek galváni vonaglása kelti az élet hatását.

A nagyközönséget igen megfogják Karlovszkynak ilyen és egyéb arcképei. Művésztársaink legtöbbje elismeri rajtuk művészük nagy tudását, élesen látó szemét, biztosan rajzoló kezét. Ugyanazok a tulajdonságok azok, amelyek például Benczúr művein is olyan imponálóan hatnak, s melyeket egy szóval a kalligrafikus előadás varázsának nevezhetnénk. Miként az írói kéz tollhúzásában megvesztegeti a szemet a tollnak biztosra menő egyenletes és rendszeres járása, mely ahol kell, megadja a vonalnak a gömbölyűséget, vagy szögletességét, a vastagságát és vékonyságát, mely a számára kijelölt helyen soha ki nem lendül pályájából, melynek nyomában a követő tekintet kitérők és zökkenők soha meg nem zavarják, azonképp a kalligrafikus rajz is megnyugtatóan hat a kevésbé érzékeny szemekre, nem éreztet velük rejtett dolgokat, a felszín mögött élő erőket, sem a rajzoló kezet vezető indulatokat, a művész idegéletét, csodálatos és egyben megdöbbentő érzékenységét az élet jelenségei előtt. Az ilyen kifogástalan, sőt tökéletes rajzok remegéstelenül egymás mellé húzott árnyékoló vonalaikkal annyira magáért valónak tüntetik fel a felszínt, hogy akárhányszor eltakarják vele a szerves valóságot, amely mint az élet szerkezete működik a bőr alatt. Ez az oka annak, hogy Karlovszky arcképein a fejek nem hatnak élettel teljeseknek. Domborúan válnak el alapjuktól, plasztikusok mint az életben, minden a helyén van rajtuk, csak mozdulatlanok, az élet megdermedt vagy alszik bennük.

Színnel nagyot lehetne lendíteni rajtuk. Csakhogy a rajzolva festők azért fogják fel a jelenségeket rajz alakjában, mert színes mivoltukban kevésbé látják őket. Szín különben van Karlovszky arcképein. De színességük nem primaer megérzés, hanem kész szándék és elhatározás eredménye. Azért is nem hat meggyőzően. Azért is nem virít emberfejeinek ajkán a virítóan piros szín és azért nem érzik belső tűz melegének rajtuk az orcák égő rózsaszíne. Mindez - s minden, aminek Karlovszky művein a színekhez köze van - modor. Talán leszámolás a közönség ízlésével, amely bizonyos rózsaszíneket megkövetel ahhoz, hogy igazán szépnek ismerje el az arcképet. Mindenesetre régi konvenció, melyet a XVIII. század angol arcképfestői tettek népszerűvé és melytől a megkísértés óráiban - utóbb egyre gyakrabban - Lenbach sem riadt vissza, hogy László Fülöpöt ne is említsük.